Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - JELENÜNK - Bencze Klára: Így ír (érez?) a nép
kilencszáznegyvenhét nyarán én is mint a többi osztálytársam ipari tanulónak jelentkeztem. Amikor közöltem az elhatározásomat, a két szülő ösz- szenézett és Édesanyám csak annyit mondott, Te benned van minden reményünk és most Te is itt akarsz hagyni bennünket... se ők se én nem szóltunk többet, másnap visszatáncoltam és így maradtam szakma nélkül...” G. J.-nének csillapíthatatlan fájdalma, hogy szülei tíz évre menhelybe adták, mégis „betegen ragadtam tollat, hogy lelkiismeretemnek eleget tegyek” — írja. Sokan mintha gyónnának. Nincs hol beszélgetni a gondokról? Vagy talán szégyenük? A levelekben kipanaszkodják magukat, megkönnyebülnek. „Köszönöm, hogy meghallgattak egy megsebzett asszonyt” — írja kissé teátrálisan a fiatal Haranginé Balmazújvárosban. „Ügy érzem valakinek ki kell panaszkodnom” — a sároki Nagy Istvánná állami gondozott lányt nevelt föl, aki férjhezment, gyermeket szült, aztán otthagyta a családját. „Velem vannak azóta is én a 61 évemet töltöm és minden gond és teher engem nyom” — írja. Sorstársa mintegy rádupláz: „70 éves vagyok, felneveltem 4 gyereket már pihenni kellene és erre még gondoskodnom kell egy 9 éves unokámról mert a fiam válik — vázolja sorsát „egy nagyon fáradt öregasszony” Dunaújvárosból. Dehát nemcsak a fiatalokkal van baj. I.-né Inárcsról ezt írja: „Az utcán öszeszedi a rósz edényeket a rósz rongyokat és aból var magának cipőt ruhát. A férjem ha iszik egy kicsit azt mon- gya hogy szed le anyádról a rongyokat ne szé- gyenítsen meg.” Lemondó legyintés V. J. gemzsi kőműves levele. Évekig járt haza Pestről, Szabolcsba az édesanyjához minden héten, de ő már nincs többé, a férfi magára maradt, beteg és nem tudja mi lesz vele. ★ Jellemző a tájékozatlanság, igen sokan kérnek tanácsot, segítséget. „Férjemmel 48 évig dolgoztam együtt 5 gyereket felneveltünk, mielőtt férjem meghalt fiára íratta az összes ingatlant még haszonélvezetet se hagyott rám, nekem semmim sincs. Engem a fiamék elküldték a házból, mit lehetne ezek után csinálni. Papírral nem tudom bizonyítani, hogy mit és mennyit adtam a házba. Szeretném ha felvilágosítást kapnák...” —; az öregasszonyt a lánya fogadta be. Segítségért folyamodnák idős szülejüket gondozó asszonyok. „Itt állok teljesen kereset nélkül, a férjem fizetéséből élünk Srnan arról nem is beszélve, hogy nyugdíjam nem lesz mert már 5 év megszakításom van és még ki tudja, hogy hány évet vesz igénybe édesanyám gondozása. Nekünk is nyújthatna valami segieséget a társadalom . .. ” — kéri Lucz Jenőné Zalavárról. ★ A vitázók egymáshoz is szólnak, tanácsokat osztanak. Szelíden, kissé hiábavalóan, közhelyszerűen, mint a nagykunsági tanárnő a beteg gemzsi embernek: „nyugtatom, keressen barátokat, próbálja föltalálni magát.” Érdekesen, ahogy a furfangos Sz. G. Bócsáról. Figyelmezteti, óvja, inti általában az idős szülőket: „Énvelem nem tudták a gyerekek megcsinálni azt amit ők akartak. Igaz nem is vannak velem jóba 4 közül 3rom. De isten neki! Fenekem se verem a fődhöz. Engem nem bírtak volna rábeszélni adjak el mindent és menjek hozzájuk. Én adtam pézt hogy boldoguljanak de csak kölcsön két tanú aláírásával. És én nem adom fel az én szabadságomat. Az anyagiakat az kapja el aki majd gondozza öreg napjaira az embert ha az álam akor oda menjen minden egy fiiért se a családnak . ..” Kovács Gábor Elekről részletesen kioktatja az idős szülőket tennivalóikról. Ha van jószág bízzák a szomszédokra, zárják be a lakást s először csak kézipoggyásszal menjenek a gyerekekhez. Azután döntsenek ha kitapasztalták hogy milyen náluk az élet. „Ugyanaz a próbaidő kell mint a munka- vállaláskor” — írja. ★ De sokaknak szorult helyzetükben komoly és fontos javaslataik vannak. Szegény jászapáti B. M.-né. Húsz évig tartották súlyos cukorbeteg édesanyját aki többször kapott agyvérzést. Egy fillér nyugdíja se volt. „Nekem dolgozni kellett hiszen az ő példáján okulva ragaszkodtam hogy nyugdíjam legyen. Tavaly meghalt szegény és az utolsó év az már borzalmas volt. Engem nem ismert az ápolóját, és állandóan kötötte a cókmókját össze és szökött. Bíztattam hogy ha betöltőm az 50. évem akkor hazajövök és vele leszek. Nem bírta szegény kivárni. Csak ne kellett volna rázárni az ajtót és magányába hagyni. De szívesen lettem volna vele ha van rá törvény, hogy beleszámítják a nyugdíjba azt az időt amit az idős szülők gyámolításával töltünk. Ezt kell először megvalósítani és csak azután beszélni gyermeki hálátlanságról — mentegetődzik kissé fölöslegesen. Olyan vádat vesz magára amelynek halvány árnya se érheti. * A szülő-gyermek viszonnyal kapcsolatban a szomszédságban, a környezetükben lejátszódott történeteket, példákat ismertetnek. „Van a faluban egy család — kezdi messziről a szigetközi olvasó. — 4 gyereket neveltek, 3 tanult egy nem. Mindegyik vitte valamire, amelyik othol maradt abból csak sofőr lett.” Később eltartási szerződést kötött beteg rokkant apjukkal. „Többet a fiuk az apjukra ajtót sem nyitottak, az utcán nem köszöntek neki. A fiatalabbik fia városi tanácselnök valyon hogyan tudja ellátni az öregeknek a problémáját, hogy tudja köszöntem őket? Hogy lehet vezető állású ember az akinek anyja-apja úgy hal meg hogy nem lássa a fia otthonát. Irodavezető aki letagadja hányán vannak testvérek mert nem számít embernek egy sofőr. Hogy tud az a pedagógus tanítani akinek a gyermekei nem ismerik a nagyszülőket és az unokatestvéreket és lehetne sorolni...” 16
