Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - JELENÜNK - Bencze Klára: Így ír (érez?) a nép
JELENÜNK így ír (érez?) a nép Megrendítő sorok. A bölcskei asszony tizennégy éves volt, amikor Budapesten járva véletlenül összetalálkozott az édesapjával. Ügy hitték a háborúban eltűnt. Élt, a fővárosban lakott élettársával. Nem tért vissza hozzájuk. Az asszony édesanyja mégiscsak a volt férj halála után ment férjhez ,.Édesmostohához”. Öt gondozza most az asszony. Középkorú dávodi nő hét évig etette, pelenkáz- ta gyermekké vált anyját. Boltvezető volt és fel kellett mondania. Nagykátai férfi, három éve otthon van, hogy legyen aki ellássa „nyomorult” szüleit. Apja kilencven felé jár, még az első háborúban rokkant meg. Édesanyja lassan a nyolcvanat tölti, cukorbeteg, amputálták mindkét lábát. A fia injekciózza. „Még egy nap szabadságra se mehetek de csinálom” — írja. ★ A Képes Újság tavalyi 37. számában Szekulity Péter Hová tegyük a szüleinket? címmel vitaindító cikket közölt. Az írásnak meglepően nagy visszhangja támadt, olvasók százai nem tudták „beleszólás” nélkül hagyni. Félezer levél az ország százhúsz településéről. Küldtek Szombathelyről, Szolnokról, Biharugráról, Putnokról, Békésből, és a „világ végéről” a szanki Vona-dűlőből, a zalai Fityeházról, a szabolcsi Gávavencsellőről. Ez a levéláradat a'karva-akaratlanul reprezentatív minta: hogyan ír, érez, gondolkodik a nép? ★ Négy levélíróból három nő, egy férfi, tízből nyolc fizikai munkás, kettő értelmiségi. Nyugdíjasok, járadékosok, parasztemberek, szerelők, kőművesek, varrónő, ápolónő, szociális gondozónő, mérnök, tanár, tanárnő, postás, takarítónő, három műszakos gyári munkások, gyesen levő kismamák, eladó, tisztviselő, ipari tanulók, gimnazisták, középiskolások. Legfiatalabb a 17 éves szakközépiskolás Szilágyi Eszter Mezőtúrról, legidősebb a 81 esztendős Sztráda István Nyírj ákóról, nyugdíjas, volt községi jegyző. írt a húsz éves Guba Jánosné Csány- ról, a 24 éves Horanicz Lászlóné Marcaliból, „40 éves kisújszállási asszony”. A 49 éves Szaller Józsefné a gamási Vitya-pusztáról, az ötvenhat éves M. A.-né Hajdúböszörményből, a 62 éves Várnai József né Budapestről, a 70 éves Farkas Kálmán Orosházáról, a nyolcvanéves Sztankovics Mihály- né Acsádról. Érintett szülők „kaptak tollat” keservükben keservesen. „Magányos öregasszony vagyok, maholnap már 80-van éves. öt gyereket neveltem fel a társadalom számára. Gyermekeim 200—200 forintot küldenek nekem. Van egy kis rozoga házam a felsőkálvárián Dunaföldváron. Már-már rámdől. Olyan helyen van, hogy se tüzelőt se vizet felhordani nem tudok, mert a korom ezt már nem teszi lehetővé. Itt állok a tél küszöbén tüzelő és egyéb minden nélkül. Engem el kell dobni. .. A bánat sokféle. „Én egy 70 éves nagymama vagyok ... A ház, amit építettünk nem a nevünkön van, még csak az élvezeti jog se, annyira megbíztunk a féltve őrzött kislányunkba. Még mindég dolgozunk. Férjem is, én is. Estére úgy elfáradok, hogy alig bírom a lábam emelni. Egy fillért nem kérek a háztartáshoz. Mégis úgy vesszük észre, örüljünk, hogy mellettünk vannak ...” Jaj kiáltások: „Van azonban egy átkozott vöm és leányom, október 20-án lesz egy éve, hogy bedobtak Acsádra az Elmebeteg Otthonba. Ki szabadít meg szerencsétlen helyzetemből...” „Azt kell hallanom hol a keresete és azt mondja, adjak 50 ezer forintot, és lemegy az udvarról és azt mondom, miből adjak fijam .. „9 gyermeket neveltem de én ara egyáltalán nem gondolok, hogy eltartson egy gyerek. Tesék elképzelni 1 olyan gyermeket, aki ő maga is szülő és dolgozó nő és csak egy személy. Nincs abban semmi különös, hogy bemegy a szeretetházba az idős. (A gyermek) ha orvos ha jogász vagy bármilyen munkakörbe dolgozik is meg van a saját gondja.” Olykor tárgyilagosak, megértőek: „Mi szülők vagyunk olyan értelmesek, hogy nem Ikötelezhetjük gyermekeinket az elhelyezésünkre és az eltartásunkra. Gyermekeinket köti a munkahely és ők is a piciket (bölcsődébe és óvodába helyezik el. Nem kívánhatjuk el, hogy gyermekeink otthagyják a munkahelyet mert nekünk 14
