Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - JELENÜNK - Bencze Klára: Így ír (érez?) a nép
gondunkat kell viselni...” — M. A.-né Hajdúböszörményben anyósa mellett élve tett szert erre a higgadtságra. ★ Sztráda István a Teremtőnek, a Jó Istennek ad hálát a „gyermekek” jómódjáért, kényelmükért, azért, hogy élvezhetik az életet. A berekböszörményi özvegy Varga Sándorné szerint, viszont „Kormányunk előtt meg lehet hajtani a tisztelet és elismerés zászlaját.” Baranyai József Rá- bapordányból így látja: „Az állam mindent megad szülőnek gyermeknek egyaránt a jólétet... ” Csabó Józsefné Hejőkürtön megállapítja: „Most a Párt és a Kormány talán a világon a legjobb megélhetést a legjobb életet és a legnagyobb kényelmet biztosítja a népnek ...” Változatos a társadalmi rendszer megnevezése. Demokráciát, szabadságot, jó szoc. rendszerünket, egy kis jobb világot, a mi társadalmunkat, Szocialista Hazánkat emlegetnek. Két levélíró táplál ellenséges érzületet „a de- mokráci” iránt. A jászladányi özvegy anyja öt gyereket szórt szét a vakvilágba, éljenek meg ahogy tudnak, köztük két nyomorékot, „ő pedig ment az árokba, b . .. i”, pocskondiáz mindent és mindenkit, fő baja, hogy kevés a nyugdíja és nem nyer a lottón. A másik a mindszenti hetvenen felüli sovány járadékot húzó magára maradt asz- szony, akitől az „álam mindent elvet.” Sokan bírálnak és sokféleképp. A várpalotai Nagy József szomorú szívvel ostorozza a karrierizmust, a mértéktelen pénzhajszát, az élvezetek kergetését, az önzés, az iszákosság, a dohányzás terjedését. Kovács Gábort Elekről a pazarlás háborítja fel, Csabó Józsefnének nem tetszik a „túl nagy flanc, a nagyravágyás, a ki vagyok, mi vagyok.” Szaller Józsefné úgy véli, „el vannak rontva a fiatalok sajnos.” Károlyi János, Örkény: „Ha rajtam állna kötelezővé tenném az erkölcstan oktatását”. ★ Hűséges, szorgalmas, rendszeres, régi olvasónak vallja magát a levélírók többsége. Ez nyilván igaz is, mert sokan vezércikk-stílusban fogalmaznak, mások hangzatos, vagy éppen érzelgős jeligéket választanak: IV. parancsolat, egy nyomorult nyugdíjas, öreglegény, tönkrement az életem, szeress, hogy téged is szeressenek, egy nagyon fáradt öregasszony, egy bánatos öreg szomorú Édesanya, kecskeméti beteg ember. Duna—Tisza közi asszony, mit érdemel az ilyen anya — és hasonlók. íráskultúra kezdőfokon ? Az alkalmazott sztereotípiák, mondatklisék se túl széles skálán mozognak. „Izgő-mozgó gyerekhad”, „isten neki”, „kérem a Mindenhatót”, „embert faragjak belőlük”, „ebben a rohanó világban”, „váltunkon viseljük”, „egy fillér nélkül”, „nem mehettem a vakvilágba”, „vesszen akármi”, „tollat ragadjak”. A megszólítások szokványosak. Ür, elvtárs, ritkábban úr, gyakrabban elvtárs, szaktárs, kartárs, polgártárs soha. Legtöbb a „Tisztelt Szerkesztőség”. Továbbá: „Tisztelt Önök”, Kedves Önök”, „Kedves Szerkesztők”, „Méjen tisztelt szerkesztők”. ★ Emlékszem nálunk Maminak nem okozott gondot a levélírás. Bár nagyságos asszonynak számított, nem járt el a háztól dolgozni, s noha az íróasztalban akadt elegáns levélpapír hozzávaló borítékkal, ajándékba kapott mappában, ő valami kezeügyébe kerülő használt csomagolópapírból szokott letépni egy darabot, széleit ki se igazította se körömmel se ollóval, maga elé simította és ceruzával írta rá közlendőit. Itt csomagolópapírra nem írt senki. Horanicz Lászlóné Marcaliban bélelt borítékot és hozzávaló színes levélpapírt használt, de ez nem általános. Dobiné Balmazújvárosban lendületes sorainak vonalas füzetből tépett ki két teljes lapot. Kissné. Dobozon franciakockás irodai papírt széltében kapott maga elé, Rajkiné Várpalotán először sima blokkból szakított ki egyet, másodszor hófehér miniszterpapíroson adta elő okos véleményét, Kis Józsefné Kartalon apró füzetcetlin sírta el bánatát. Volt aki csak a borítékot címeztette jobb írá- sú kézzel, Vexli Antalné menyét kérte meg egész panaszának lerovására. Ceruzával nem írt senki. Golyóstollat használt Kovácsné Budapesten, Szallerné Vityapusztán, de írt „falusi asszony” írógéppel és nem ő az egyetlen, aki gépelt. A hitelesség kedvéért ugyan többnyire teljes nevet, címet adnak meg, ám közlésre a jeligéjüket küldik, és néhányan kikötik, személyük maradjon ismerteién. De egy nagymágócsi férfi nevét sem közli, mert „amit megírtam azért volna ojan lelketlen ember aki boszút álna rajtam.” Egy szigetközi olvasó „mivel kis faluban lakunk, nevem nem írom ki.” Érsekcsanádról érkezett levél ezzel a megjegyzéssel: „Nem gyávaságból nem írok címet, hanem utaltam Anyósom betegségére, nem akarom, hogy esetleg megtudja, gyógyíthatatlan.” Ellenkező példa: Bana Anikó takarítónő verset írt az édesanyjához és hozzáfűzte: „Kérem, tegyék ki soraimat, hisz nagy öröm lenne számára a sok kínlódás és szenvedés után.” ★ Ki miért ír? A legerősebb motívum, amelyből a legtöbb levél fakad, a fölháborodás, a megbotránkozás. „Még arról írnak lapjukba, hogy hova tegyenek bennünket szülőket?!” „Szégyelje magát az a gyerek aki nem fér a Szüleitől.” A fölháborodás indítéka tapasztalat és szenvedés. O. M. Orosházáról: „Nem bírom ki szó nélkül. Anyukánk a robogó vonatból ugrott ki, Édesapánk öt évre rá öngyilkos lett. Mi nagyon örülnénk ha a szüléink csak élnének.” H.-né Marcaliból: „Az én anyám engem a cséplőgép alá dobott, hogy haljak meg. Én a nevelőszülőimet szeretem.” A rábapordányi parasztember elmondja, megtette a magáét a szüleiért, akik tíz gyereket neveltek fel a két világháború között. „Ezer15
