Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Ágh Attila: Marx a politika teoretikusa
(mint tartalom) és az egyszerű árutermelés (mint forma) ellentmondását a gazdasági és politikai konfliktusok elhatárolásával, a termelési konfliktusok gazdasági redukciójával és depolitizálásával oldja fel, vagy legalábbis csökkentse. A tőkés arra törekszik, hogy minden egyes munkást izolálva, egyénként kezeljen, a vele való gazdasági ellentétében a többi munkásról leválassza, s az egész tőkésosztály együttesen tagadja a „szociális kérdés” avagy „munkáskérdés” politikai fontosságát, meghatározó szerepét. A gazdasági és politikai konfliktusok szétválasztása a liberális állam lényege, amely mögött viszont az a törekvés húzódik meg, hogy a gazdaság állami szabályozását az uralkodó osztály érdekeinek megfelelően végezzék. A munkásosztály kialakulása azonban egyben az egyéni, formálisan elszigetelt munkaszerződések integrálása, politikai szintre emelésének folyamata is. A politikai szférának a gazdasági kialakulása mögötti megkésésének oka tehát az, hogy a politikai rendszer két alapvető társadalmi osztály harcaként születik, alakul ki. Sőt, tágabb értelemben a kapitalista államot mint érdek-artikuláló és érdek-ag'gregáló mechanizmust bizonyos értelemben valamennyi osztály formálja, mégpedig a gazdaság és politika igen aktív kölcsönhatásában. Ez az „érett” kapitalista állam mint a politikai rendszer „magja” lényegében kész a XIX. század végére, valójában azonban az érdekek „mátrixában” formálódása és alakulása azóta is tart. A „munkáskérdés” szabályozása vagy másfelől tekintve a tőkefelhalmozódás általános feltételeinek szabályozása a termelés növekvő szocializációjával megköveteli az állam új össztársadalmi szerepét, de ezt messzemenőkig elősegítik az állam mélyében lejátszódó szabályozó folyamatok, valamint a direkt állami beavatkozás folytonossága, a világgazdaságban, a nemzetközi kapcsolatokban. A gazdaság és politika immanens szférái kiképződésében lejátszódó történelmi fáziskésés döntő fontosságú volt az egész marxi életmű szerkezetét és dinamikáját illetően. Ebből a fáziskésésből, vagyis a gazdaság létrejöttének korszakos feladatából és annak marxi „korélményéből” adódott a gazdaság teoretikus elsődlegesssége és az annak rendszeres kifejlesztésére való törekvés, illetve a politikai teoretikus másodlagossága és történelmi-történeti esettanulmányok formájában való kidolgozása. Marx forradalmi tevékenységéből következett viszont a politikaelmélet praktikus elsődlegessége és a hosszú távú alaptendenciák rendszeres feldolgozását végző gazdaságelmélet praktikus másodlagossága, ami ebben a vonatkozásban ciklikussá teszi a marxi életművet. Marx a politikaelmélettől a forradalmi szituációk után újra meg újra visszatér gazdaságelméleti rendszeréhez. A marxi életmű fenti sajátosságából — azaz elméleti és gyakorlati aspektusainak feszültségéből — sok félreértés származik a Marx-kutatásban. Egyes szerzők Marx egész munkásságát politikaorientáltnak és ezért főleg politikaelméletinek tekintik, mások pedig, éppen ellenkezőleg, azt hangsúlyozzák, hogy Marx, a közgazdász rendszerezett életművet hagyott hátra, de Marx, a politológus, legfeljebb csak töredékét. A koherens rendszer és a töredékek merev szembeállításával nem érthetünk egyet. Márcsak azért sem, mert amikor Marx A Tőkét írta, egyben az államon is dolgozott, és viszont. De ezt a liberális államot, gazdaság és politika elválasztottságát abszolútizáló szerzők nem tudják megérteni. Mindazonáltal a gazdaságelmélet és politikaelmélet „műfaja” között különbség van a marxi életműben, amely éppen a benne rejlő feszültség révén bizonyult előrehajtó erőnek, adta meg a marxi életmű belső dinamikáját. Hol a gazdaság- elméleti rendszerezés, hol a politikaelméleti analízis szaladt előbbre, de többnyire az utóbbi, s kívánt a belső, termékeny ellentmondás révén feloldást. Maga Marx indokolja, hogy a kétféle elméleti megközelítés szükségszerű, hiszen az empri- kus feltételek végtelen variációja miatt a sajátos történelmi formáknak sajátos mozgástörvényei vannak. S az is túlontúl jól ismert, hogy az idős Marx egyre erőteljesebben tiltakozott az ellen, hogy „nagy” elméletét rövidre zárva egy-egy konkrét szituáció „elemzését” közvetlenül alkalmazzák, kiterjesszék. Ha ismerte volna a marxizmus utótörténetét, Marx minden bizonnyal elsősorban a konkrét szituációk sorozatos túláltalánosítása ellen tiltakozott volna. Marxnál kortörténetről, az évtizedes ciklusokban mozgó társadalmi-történelmi folyamatok komplex megragadásáról van szó. Ennek rendszerezett kísérletei végigvonulnak a marxi életművön. Ezért nem tudunk egyet érteni azzal a felfogással, hogy Marx csak „töredékeket” hagyott hátra a politikaelméletben. Ellenkezőleg: rendszeres kifejtések sorozatát hagyta hátra, amelyek a maguk belső logikájában nagyon is „koherens” életművet tartalmaznak, s ennek feldolgozása a marxista politikaelméleti kutatások megkezdésének szükséges, ha nem is elégséges feltétele. A marxi életmű legnagyobb tanulsága azonban napjaink politikaelmélete számára az új realitások iránti nyitottság és az önkritikái érzék, amely megadja az életmű dinamikáját. Ágh Attila 61
