Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Ágh Attila: Marx a politika teoretikusa
lamgépezetet, vagy le kell rombolnia azt. Mégis inkább az újabb tanulságot idéznénk fel a Kom- mün veresége után arról, hogy „Egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyeknek számára elég tágas”. Ez a tanulság formálja ugyanis A gnthai program kritikája című szocializmus- képét. A „kezdet vége” soha jobban és markánsabban nem fogalmazódik meg Marxnál a világkapitalizmus sorsát illetően, mint a marxi életmű záróakkordjaiban, ahol az állam és a politika szerepének egészen új távlatokat ad az, hogy belép az alulfejlettség (elmaradottság) problémája, mint politikai probléma. Éspedig már nem a német, hanem az orosz fejlődés kapcsán, ahol még határozottabban jelentkezik az állami-politikai tényezők súlya a gazdasági életben. Vagyis a bonapar- tizmus teóriája egyszerre bizonyult kiterjeszthető- nek és elégtelennek. Itt már a marxi életmű végpontjánál vagyunk, de egyúttal egy új fejlődés kiindulópontjánál is, amely átvezet a harmadik világba, nevezetesen az „afrikai bonapartizmus” újkeletű elemzéseihez. A politikai rendszer problematikája így megjelenik, de kibontásra már nem kerül a marxi életműben, amelynek helyes és teljes értelmezése éppen a marxista politikaelmélet kidolgozásának szükséges, ám nem elégséges feltétele. Ez a szükséges feltétel csak akkor töltheti be a szerepét, ha a marxi elméletet dinamikájában ábrázoljuk és nem redukáljuk a Kommunista Kiáltványból vagy más munkákból egyoldalúan kiragadott idézetekre, vagy az 1859-es Előszó-nak az alap és felépítmény viszonyára vonatkozó túlidézett fejtegetéseire. VAN-E A POLITIKÁNAK VILÁGTÖRTÉNETE? A politológia aztán igazán azon tudományok közé tartozik, ahol illik Platónhoz és Arisztotelészhez visszamenni, s a Dolitika világtörténetét náluk és velük kezdeni. Így van ez a marxista politológiában is. pedig a marxi életműnek már nem is lehet világosabb üzenete, mint az. ahogy a politika világtörténetét tagadja. A folytonosság a politikai szféra, az állam történetének igen nyilvánvaló s ez egyben leggyakoribb esete — már Engelsnél is — a felépítmény viszonylagos önállóságáról és aktív jellegéről szóló példázatoknak. S mégis, Marx ugyanolyan hevesen tagadja a politikum világtörténetét pályája kezdetén, a Német ideológiában, mint annak a végén A polgárháború Franciaországban című munkájában és orosztárgyú írásaiban. A két tézis valójában nem mond ellent egymásnak. az állami-politikai formák megszakított- sága a formációk változásával és ugyanakkor rendkívül erőteljes folytonossága egyszerre érvényes. Marx legelső markáns elemzése ebben a témakörben mindjárt e két tézis együttesét mutatja be a Német ideológiában. A modem magánjog ugyan a római magánjog újjászületése és kiteljesedése a formák szintjén — írja —. de egyúttal teljesen új funkcióba helyezése. Ezért Marx általános konklu- zíciója az, hogy „a jognak épp úgy nincs saját története, mint a vallásnak”. Ha egyszer ugyanaz a jogi forma teljesen más funkciót tölt be egy másik formációban, akkor a jogi forma saját, önállósult története csak a „jogászi illúzió” birodalmába tartozik, épp úgy, ahogy az állam saját története, önfejlődése is csak ideologikus fikció. Egyáltalában „A politikának, a jognak, a tudománynak stb., a művészetnek, a vallásnak stb. nincs történelme.’ ’Ez a kemény megfogalmazás természetesen azt jelenti, hogy a fentieknek nincsen saját, önállósult története, vagyis története csak a társadalmi formációnak van, s csak azon belül és a formáció története által megszabottan az egyes társadalmi szférákat nem kivéve a termelés sem. Arisztotelész és Platón politikaelemzéseinek tehát vajmi kevés közük van a modern államhoz, egyszerűen azért, mert másról szólnak, s a formális hasonlóság és folytonosság inkább félrevezető ideologikus csapda, mint termékeny kiindulópont az államelmélet számára. Ebben az értelemben nincs általános — azaz történelemfeletti — államelmélet vagy politikaelmélet sem, csak az egyes formációk politikumának van saját elmélete, mivel az egyes formációk politikuma vagy állama csak nagyon vékony szálon köthető össze. (Nevezetesen úgy, hogy egymás tagadásaként jönnek létre, s nagyon kevés és elemi általánosság a közös bennük.) Az államnak valóban nincs „általános” elmélete, annál fontosabb számunkra a kapitalista, illetve a szocialista állam elmélete. Magán a kapitalista formáción belül is lényegi fordulat következik be a XIX. század végétől a társadalmi élet átpoliti- zálódásával és a „politikai rendszer” megjelenésével. Nem azért, mintha a kapitalista formációnak „két” állama lenne [először a nem interven- cionalista (liberális), majd az intervencionista], hanem azért, mert amikor valóban elérkezünk a „kezdet végéhez”, az amúgy is korlátozottan létező „liberális állam” elveszti létjogosultságát. Először a gazdaság immanens szférájában jön létre majd nagy fáziskéséssel a politikáé, de ez a politikai rendszer az, ami kitermeli a kapitalizmus valódi államát. A liberális állam hamis absztrakcióján való túllépés nem tagadhatja meg azt a reális tényt, hogy a modem magántulajdonosoknak mint gazdasági embernek a formálisan szabad mozgása épp úgy, mint a modern állampolgárnak, a politikus embernek a formális egyenlősége és szabadsága. De a kétirányú kölcsönhatás a gazdaság és a politika között már a szabadversenyes kapitalizmusban is egyben kölcsönös korlátozást jelent, hiszen például egyaránt korlátozza a gyári törvényhozás a tulajdont és a vagyonbecsléses választás a politikát. Ezt azonban „korélményként” általában nem korlátozásként élik át, mivel ez az a forma, ahogy a kapitalizmus a „még hiányzó szerveket létrehozza” a teljes társadalmi szabályozáshoz, miközben nagyon is komolyan veszi a két szféra elhatárolását egy másik vonatkozásban, s szerintünk ez a „szétválasztás” lényege. Nevezetesen a polgárság arra törekszik, hogy a tőkés árutermelés 60
