Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Kovács Gyula: Arcok és sorsok
szerek, rendszerelméletek világában élnek. Formai tényeiket, a vegytiszta esztétikumot, felfokozott installálással tárják a közönség elé. Emberileg érthető is, hogy ilyen nagy feneket kerítenek dolgaikhoz, hiszen azonosultak bemutatott formáikkal, ök maguk tárgyai műveiknek. Tisztességes és elfogadható a lírikus magatartás a képzőművészetben is. „Csak én bírok versemnek hőse lenni.” De ez az én a képzőművészetben a formai tökéllyel azonosult vegytiszta esztétikummá. Keresi, s ezért neutrálissá válik az életigaz- ságérzetével magára maradt társadalom számára. A nagy feladat, a portré, nemcsak a képzőművészet magánügye. A társadalom óhajtja, hogy legyen. A maga minősége tudatosításaként, mert ábrázolhatónaik, vagyis létezőnek ítéli önmagát. Mert karakterének rejtett és nyilvánvaló vonásaira egyaránt kíváncsi. Látni akarja önmagát. A helyzetéből és a körülményeiből keletkezett vonásain túl, úgy is, ahogyan maga tudja vagy képzeli. A hatvani portrébiennálé szervezői minden bizonnyal felismerték, hogy az az ember az állam polgára, embermodell, amelynek fogyasztói igényét kielégíteni a szakszerű esztétikumot teremtő képzőművészet célozza, nem azonos azzal a társadalmilag is létező emberrel, akinek történelmi helyzetét tudva, szükségszerűen fel kell ismernie a maga tudattermelő szerepét. A művészet állami és társadalmi funkciója között különbségekre is gondolhattak. Olyasmire, hogy a polgári állam a maga véglegessége tudatában szakszerűen szervezett munkamegosztásával a vizuális élményszolgáltatás specialistáinak tekinti a képzőművészetet. S ebben a szerepkörében nyugaton is, és az utóbbi időben nálunk is, tagadhatatlanul otthonosan érzi magát a kéozőművész szakma jó része. Nem alaptalanul nálunk sem. Hisz az ország lakosságának jó része maga is csupán állampolgárnak tekinti önmagát. A társadalmi haladás hívei viszont nem a maga specifikumaival foglalkozó szakmának tekintik a képzőművészetet, fontosnak és szükségszerűnek vélik szerepét társadalmunk fejlődésében. Minden bizonnyal ilyképpen gondolkodtak a hatvaniak, amikor Arcok és sorsok címmel, országos portrébiennálék megrendezésére vállalkoztak, hogy ezzel a lehetőséggel is biztassák képzőművészeinket társadalmi valóságunk bátrabb érzékeltetésére. Hogy a kampányszerű szemléletváltozásokkal szemben oly védtelen képzőművészek közül meg- mutatkozási lehetőséget adjanak azoknak, akik ragaszkodnak a képzőművészet eredendő társadalmi funkciójához. Társadalmi önismeretünk igazolásaként a kor formáival mutassák meg a mai ember arcát, hogy a kép valóságával is lássuk a világot, amelyben élünk. S hogy valóban szükséges volt a portrébiennálék megrendezése, azt a biennálék emelkedő színvonala is bizonyítja. Bátrabb hangvételűek, mélyebbre hatolnak valóságukba a művek a most harmadszor megrendezett kiállításon, mint az előző kettőn. Szűnik a lelkek bénasága. Azt persze nem állíthatom, hogy ez a kiállítás volt az elmúlt év legjelentősebb hazai képzőművészeti eseménye. De mégis történés volt, ha csak moccanás is, s ez a moccanás sugalmazza a felismerést, nincsen képzőművészetünk patthelyzetben. Nem egyetlen mű cselekedteti velünk ezt az elismerést, hanem a kiállítás egésze. A színélmény első, közlésre kívánkozó élményem erről a kiállításról. Giczy János Az otthoniak című festményének színrealizmusa, mert érvényt, valóságos létezést teremt e festményen a benne élő józan derűnek. Olyan emberi magatartást realizált, valósított meg e művében, amelynek egyre nagyobb szűkében vagyunk. A meleg barnák és az igaz fehérek, amelyek sohasem vakítóan tiszták, szürkéktől esettek bár, de mégis igazak, mint az otthoniak gesztusa, tekintete. Olyan érzésvilág létezéséről adnak hírt, amelynek hiányában szegényebb lenne a világ, s nekünk, magyaroknak, kevesebb jogunk lenne hozzá. Szurcsik János középkorú nőt ábrázoló portréján a reálisan láttatott női arcban megmutatja azt a fegyelmet, az asszonyi helytállásnak azt a nemességét, amely tisztességes fizetség és jutalom az életért. E portré szellemi világításában érzékelhetők azok a mindennapi gondok, s jellemet bárdoló szituációk, amikkel megküzdött ez az igazul ábrázolt, s lelki habitusában is megmutatott női alak. Nem, nem a maga különleges személyisége érvényesítéséért történtek azok a harcok, hanem a most zajló és az eljövendő életek méltóságáért. Mindezt mint mai valóságot látja és láttatja Szurcsik János. Nem a magna materek, a nagy anyák mintájára készült ez a portré, de ha nézzük, azokra is emlékezünk. A hatvanas években, de még a hetvenes években is, a minden irányú szakmai felkészültség bizonyításaként, szokása volt —■ akkor még így kívánta az illem — az absztrakt művészeknek kiállításaikon úgynevezett realista felfogásban készített munkákat is bemutatniuk. Ezek a rendszerint közeli barátról vagy családtagról készített portrék a modell személyiségének megmutatása helyett csupán a ráismerhetőség felületes jeleit tartalmazták. Vitathatatlanul bizonysággal szóltak a művek arról, hogy készítőiknek formai érdeklődése más irányú, számukra nem az ember maga a művészi tartalmak hordozója, ők legalábbis máshol keresik. A portréműfaj fejlődését, komolyo- dását tehát nem tőlük kell számonkémünk. De az elmúlt század végén divatossá vált pszichológiai ábrázolást célzó mélyrehatolás sem vezeti a portréműfajt az eredményesebb útra, hanem csupán az ember testi-lelki létezésére irányuló formaszemlélet, amely maga is a társadalmi mozgásokból keletkezik, amellyel az alkotó maga is megszenvedi, örüli, újjongja az életet, de mert formákkal foglalkozó, mert formákat látó ember, formákba rögzíti észrevételeit és tanulságait. S ezek a minden eleven valóságból leszűrt tanulságok formateremtőek lehetnek, s ha minden új, emberi értéknek megszületik a formai konklúziója is, stílus keletkezhet. Amiről tudjuk, hogy nem akkor lesz, ha valaki kitalálja, hanem ha az emberiség tisztán és világosan látja új céljait, s azok megvalósítására tör — létrejön. Kovács Gyula 7