Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Kovács Gyula: Arcok és sorsok
Arcok és sorsok Harmadik országos portrébiennálé a Hatvani Galériában Nagy feladat a portré. S nem mai divatos művészi magatartásformát igénylő vállalkozás, hiszen a portrét festő, formáló képzőművészek munkája során óhatatlanul tekintetbe kell venni embertársát. S a hagyományok terhei is súlyosak. Nem is a hajdanvolt, nagy szakmai elődök fenségesen emberi munkáinak kisebbségi érzéseket szülő példái az igazi terhek. A mai, könnyű kezű képzmőmű- vészek gond nélkül elsajátítják a hajdan gonddal készült remekművek külsőséges formáit. Az igazi teher az autonóm művész számára a másik ember sorsa, törődni, foglalkozni egy másik egzisztencia helyzetével, hogy valamirevaló portré születhessék. S mindezt akkor, amikor a mai modem képzőművésznek fontosabb dolgai is akadnak. Hiszen az egyre nagyobb területeket befolyásoló művészetszemléleti értékrend által törvényesített helyzete szerint: a modem képzőművész formát teremtő ember. Formai alapkutatásokkal kell tehát inkább foglalkoznia, hogy a dolgát jól végezze. Ez a kor parancsa, ez a fontosabb. Aki képzőművész maga is gondolkodik, így látja korunk lehetőségeit és feladatait, nem vállalkozhat emberábrázolásra, mert produktuma valójában ember nélküli, formai tett lenne. A nagy feladat, a portré sorsa azoknak a képzőművészeknek az osztályrésze, akik még innen vagy már túl vannak az önmagáért való forma teremtésének kevélységén. Akik azonban szintén mint minden, valaha volt, s valaha lesz képzőművész, ugyancsak formákkal foglalkozó emberek. Csak az ő formáik nem önmagukban, önmagukért valók, hanem mindig valaminek a formái: egy másik ember megértett egyediségének vagy tipikus- ságának a formái, vagy netán éppen az alkotó saját érzéseinek a formái. S aki, ha ez a formaképzete rátalál a valóságra, a valóságot tiszteli, nem saját leleményét, mert tudja, hogy csak akkor igaz és érvényes, ha vele és általa nem letakarja, fölényeskedő lendülettel, önhitűen átlépi vagy bátortalanul megkerüli, hanem ha feltárja a valóságot. Vagy ha ez a formaképzet legalábbis olyan közegébe hatol a valóságnak, hogy tőle igazolást kap, amitől feszültsége lesz. A portré feszültségét mindig a modell kizárólagos egyedisége adja, a típusábrázolás is az egyediségek tiszteletén alapszik, hiszen rokon vonásaik felismerése szolgáltatja az alkotó számára a típust. A modell, az ábrázolt személy kizárólagos egyedisége megítélésében, élesen kettéválnak a vélemények.A különböző szemléletek iránti elfogultságokból keletkező előítéletek határozzák meg ezeknek a véleményeknek a lényegét. Miszerint egyik részről az emberi történelmi folyamatba ágyazottság, a volt és lesz figyelembevétele a kizárólagos egyediség. A formai tényezőknek eszerint nincs külön fejlődésük, csak annyiban, amennyiben új valóságot közvetítenek. A másik részről a naturalista még nem lát, a formai alapkutatásokkal foglalkozó már nem lát problémát a portré esetében. Kizárólagos egyediségen a modell naturálisán élethű leképezését értik, leltárszerű letapogatását, a fényképezőgép itt és most pillanatát. A naturalisták azért, mert nincsenek kialakított fogalmi-formai eszköztáruk, mert csupán a sémákat észlelik eszköz gyanánt. A formai alapkutatók pedig, mert túlléptek a másik ember ábrázolásának, egzisztenciája kifejezésének a gondján. Formai ötletek, rend6
