Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC Palócföld Könyvek, 1981 E két karcsú kötet számomra: tünet. Kelemen Gábor riportkönyve és Laczkó Pál elbeszéléseinek válogatása mindenekelőtt létével fejez ki valami nagyon fontosat a nyolcvanas évek elejének Magyarországából. Megjelenésük, nem elsősorban sajátos értékeik miatt, hanem a megjelenés ténye miatt jelentős. Amikor a Palócföld Könyvek első darabja, az Ébresztő idő 1979-ben napvilágot látott, nem ígért mást, hiába fogadkoztak a bevezető sorok, mint egy felemás, vegyes, szokásos és feledésre ítélt antológiát, amilyenre példát szinte minden megyeszékhelyről lehetne hozni. Viszont a sorozat újabb két darabja tanúbizonyság amellett, hogy másról van szó. Ezt a mást jellemezni itt és most csak az újságokban unos-untalan ismételgetett szavakkal-közhelyekkel tudom: vállalkozás, kezdeményezés, helyi erőforrásokra való támaszkodás, decentralizálás stb. Mindennek a tünete számomra e két kötet. Mivel pedig nem ismerem a kiadás-szerkesztés belső titkait, esetleges nehézségeit, ezért csak remélni merem, nem csupán fel- és főleg nem ellobbanásról van szó, hanem olyan újdonságról, amely folytatható, mert tartós társadalmi folyamatra épült és követhető, mert az értékteremtésre ad példát. Kelemen Gábor könyve, a Bakszekér egy vállalásnak a dokumentuma: az író magára vette néhány száz ember sorsát, közösséget keresett és talált olyan emberekkel, akiknek a közösségei, a napjainkig ható mobilizáció következtében, mostanra hullottak szét, szűntek meg. Ingázó munkások, idős emberek, elcsendesülő falvak világából tudósít a sorokból kicsendülő fájdalommal: a régivel együtt igazi értékek is pusztulnak. Szőlők, szántóföldek, házak; mesék, dalok, s főleg tiszta emberi életek. Értéktorzulásokat fedez fel: öreg emberek magukra maradását, a pénzért való hajsza emberséget pusztító hatását, a formalizmus, a látszatcselekvés és a bürokratizmus terjedését. Portrékat villant fel, magatehetetlen öregasszonyról, önértékelésében tragikusan tévedő veteránról, magányában eltorzult lelkűvé vált, lecsúszott helyi vezetőről. Ijesztő és ironikus leírását olvashatjuk az Áfész- demokratizmus című „helyszíni beszámolójában” annak, milyen károkat okoz az önmaga céljává vált szervezet áldemokratizmusa, álszavazása, a kérdésekre adott álválaszok, amin — tehet-e mást? — „a részközgyűlés meg felröhög.” Azok az utak, amelyeket értékkeresése közben talál, nem valami szívderítőek. A körzetesítés kapcsán jegyzi meg: „enyészetre bízzuk megteremtett értékeinket”, s aggodalmában sok az igazság. Rögzít kudarcokat is. A fiatal agrárértelmiség jóindulatú, jó szándékú kultúrateremtő és -közvetítő törekvésére, kísérletére éretlen és értetlen gyanakvás a válasz: „Miféle szervezkedés ez, minek ütjük bele mindenbe az orrunkat?” ök is mi egyebet tehetnének: „Hát a fene belé” — mondják, és marad a kocsma programnak, nekik is és mindenki másnak. Nem egészen ilyen vigasztalan a kép. Igaz, néha kicsit patetikusan, máskor erőtlenül vagy éppen érthetetlen kincstári optimizmussal fogalmaz (pl. Egy este a képviselővel című írásában), de meg isi „bűnhődik érte: az ilyen írásai a leggyengébbek. Amikor viszont az „agyonhallgatás helyetti nyílt beszéd”, a többiekért vállalt felelősség és tett hevíti, vagy amikor „a múltból a szépet” akarja menekíteni, akkor emlékezetes sorokat vet papírra. Laczkó Pál kötete, a Szalmakomiszár, hét olyan elbeszélést gyűjt egybe, amelyek mindenekelőtt azt példázzák, hogy írójuk miképpen küzdötte le önmaga korlátozottságát, miképpen kerekedett fölül az élmények, gondolatok közvetlenségén. Az első írások modorosságából. ügyetlenségéből a kötet közepe táján- már csak egy-egy megfogalmazásbeli, stilisztikai botlás marad, hogy aztán a címadó elbeszélésben igazi világgá emelje a főhős gondolatvilágát, igazi műalkotássá mindazt az önreflexiót, vívódást és tragédiát, ami a főhőssel együtt egész nemzedéke számára meghatározóvá vált. Az írói fejlődés közepette változatlanok maradnak a hősök. Nagyfokú tudatosságra vagy érzékenységre vall, hogy mindvégig olyan emberek jelennek meg előttünk, akik elvesztettek valamit: közösséget, eszméket és eszményeket, értékeket, hitet, s főleg önmagukat. Ezért természetes, hogy szinte valamennyien életüket, sorsukat, gondolataikat és saját testüket is kívülállóként vizsgálják, létezésük minden mozzanatára az idegen szemével néznek. Jelenlétük a világban csendes tragédia, nehezen megfogalmazható re- zignáció, szerepbe való zárkózás, álarc mögötti fájdalmas magány. Mindennek a jele az elbeszélésekben a rejtett alanyiság, ami azt is elárulja, nem csupán a hősök, de az1 író is az azonosságtudatát keresi. Ennek érvényessége azért elgondolkodtató, mert mindannyiunk konszolidációs betegsége ez. A hiány azonban a hiány elleplezésére késztet és ezért örökös választásra kényszerít. A választás, mivel az egyéniség, az eszme, az értékek és közösségek által nem meghatározott, csak rossz választás lehet. „Ma radicalok, holnap pecsovicsok. Ma a demokráciával kokettírozók, holnap az arisztokráciával. Ámbár alapérzületünk mit sem változik — ránk vall.” — mondja a szalmakomiszár, Madách, akinek egy mű és egy NEM maradt meg csupán, és „álutak, álistenek, hitetlenség, köznapi okosság”... Bizony, ezek is mai bajaink címkéi: ismerjük őket, szenvedünk tőlük. de orvosságot és gyógymódot nem találtunk még. A két kötetről szólva meg kell emlékezni a grafikusokról: Lóránt Jánosról és Földi Péterről. Lóránt János jól-rosszul szolgálja Kelemen Gábor riportjait, ellenben Földi Péter, miközben hű az elbeszélések magányos, groteszk, néha különc alakjaihoz és Laczkó Pál eszméihez, e hűség szokatlan-egyedi, bizarr világ megteremtését is megadja neki. Nem túlzók, amikor állítom: az ő grafikái, riadt emberalakok, furcsa-torz állatok, védtelen, kiszolgáltatott élőlényekről készült rajzok, a két kötet legegységesebb, legeredetibb és legemlékezetesebb alkotásai. (Palócföld Könyvek, Salgótarján. Kiadja a Nógrád megyei Tanács V. B. Művelődési Osztálya) Törőcsik Miklós 62