Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - JELENÜNK - Nemeskürty István: Közelmúltunk története és a magyar film
cialista Magyarország múltját, mindig tanulsággal a jelennek, s mindig szükségszerűen a jelent is (amikor a film készült) tükrözve. A felszabadulás és a fordulat éve közötti időszakot feldolgozó filmek közül figyelemre méltó Az idők kezdetén (Rényi Tamás); a Tegnapelőtt (Bacsó Péter); a Fényes szelek (Jancsó Miklós); Az utolsó vacsora (Várkonyi Zoltán); az Azonosítás (Lugossy László); és az Apám néhány boldog éve (Simó Sándor). Szórakoztató filmek is tanulságosan és eredményesen kísérleteztek a kor bemutatásával (Hekus lettem — Fejér Tamás). A filmeket így együtt látva filgyelemre méltó, hogy a tárgyilagos elemzést már-már nosztalgikus hangulatidézés (Az idők kezdetén), érzelmi-indulati állásfoglalás (Tegnapelőtt) egy újabb nemzedék bíráló-elutasító rácsodálkozása (Azonosítás) helyettesíti. Ismét hangsúlyozom, e szavaim nem esztétikai minősítést helyettesítenek (valamennyi említett filmet szeretem, tetszik nekem, jónak tartom), hanem csak jelzik, hogy a felszabadulást követő éveket még nem tudjuk és nem is akarjuk hideg tárgyilagossággal boncolgatni. Egyelőre nem is érezzük ennek szükségét. Az 1949—1953 közötti éveket már-már enciklopédiává bővülő filmsorozat ábrázolja. Tanulságos és jellemző, egyszersmind érthető, sőt természetes, hogy az 1956 előtt felnőtt filmművész-nemzedék ezt a tragédiákban bővelkedő korszakot előszeretettel dolgozta fel. A teljességre nem törekedve, példaképpen: Szerelem (Déry—Makk); Nyár a hegyen (Bacsó); Angi Vera (Vészi Endre—Gábor Pál); Zöldár (Gaál István)... E filmek sorát újragondolva, különösen érdekes a rendezők állásfoglalása nemzedékek szerint: Bacsó és Makk a résztvevő kortársak szemével ábrázol; Gábor Pál és Gaál István az akkor éppen életbe lépők felháborodott, de az összefüggéseket értő tárgyilagosságával. Szabó István már egyértelműen az apák nemzedékét, erényeit és bűneit látja e korszakban — megmutatni és elszakadni tőle (bár azért vállalni) — annyi, mint felnőtté válni (Apa). Az 1953—56 közötti néhány év — mégis tényleg „korszak” — a fehér foltok közé tartozik. Gábor Pál tett kísérletet bemutatására (Kettévált meny- nyezet, Vészi Endre könyve); ha nem is egyedül ő, de eddig a legigényesebben. Figyelemre méltó, hogy 1956 általában valamilyen eseménysorozat részeként — (kezdete, vége) — jelentkezik, néha már-már sztereotípiák felvonultatásával. (Párbeszéd — Herskó János; aztán a már említett Húsz óra, Apa stb.) Ha most így szemügyre vesszük az 1945—1957 közötti időkről készült, szándékukban is történelmi filmeket, szembetűnő (a művészi értéktől és a jogos bíráló indulattól függetlenül), hogy a bonyolult éts eseménydús korszak egyfajta sztereotípiává egyszerűsödött: a mozinéző naivul lelkes, áradón tettrekész, önfeledten boldog kezdeti évek után gonosztettek, ármányok és cselszövések áttekinthetetlen labirintusába téved, s a távoli fényt fegyverek tüze és zaja állja el, mint sárkány a tündérországot. Napjainkra azonban a hajdan távolinak érzett fény: a békés és céltudatos építésnek, a törvényességnek, a konszolidációnak a benne résztvevők által joggal és szívesen felhőtlennek érzett korszaka is történelemmé vált. Éppen ezekben az esztendőkben vagyunk tanúi annak, hogy egy legifjabb nemzedék, melynek tagjai 1956-ban talán még tízesztendősek se voltak, immár történelmi korszakként látja, mutatja, bírálja és elemzi ezt az időszakot. Meglepő és mégis szinte természetes, hogy apáik meghökkent fejcsóválással figyelik bírálatukat, sok vonatkozásban igazságtalannak érezve azt. Holott a fejlődés természetes útja, hogy a mindenkor elértet: meghaladjuk. A hatvanas évek, mint történelmi korszak: ez a témája Bereményi Géza—Gothár Péter: Megáll az idő című filmjének. Figyelmeztető jelzés, hogy ezt a művészileg jelentős értéket képviselő filmet a legifjabb nemzedék tartalmi fenntartások nélkül a magáénak tekinti. Különösen tanulságos ezt a történelmi filmet (Megáll az idő, készült 1981-ben, az 1960-as évek elejéről, 1956-os előjátékkal) az 1960-as évek elején készült, akkor „mai” témájú filmek legjavával összehasonlítani. Esztétikumtól függetlenül is, mint pusztán társadalomlélektani kísérlet is érdekes. (Félreértések elkerülése végett jegyzem meg, hogy a Megáll az idő az általam vezetett stúdióban készült, azt értékes műalkotásnak tartom és szívesen „vállalom”.) Az 1962—63-ban készült filmek közül sikert aratott vagy művészi elismerést kivívott többek között, ábécérendben: Esős vasárnap (Keleti Márton) Hattyúdal (Keleti Márton — Dobozy Imre forgatókönyve) Hogy állunk fiatalember? (Révész György — Somogyi Tóth Sándor forgatókönyve) Legenda a vonaton (Rényi Tamás) Mindennap élünk (Rényi Tamás — Kertész Ákos forgatókönyve) Nyáron egyszerű (Bacsó Péter) Oldás és kötés (Jancsó Miklós — Lengyel József novellájából) Sodrásban (Gaál István) Az esztétikai olló igazán tág — a Sodrásban-tói és az Oldás és kötés-tői az Esős vasárnap-ig vagy a Hattyúdal-ig... A Sodrásban gimnazista hősei jószerint egyko- rúak a Megáll az idő hőseivel. Feltűnő, hogy a Sodrásban-1 ma nézve sincsenek se művészi, se tartalmi vagy korhűségbeli fenntartásaink; maradandóan kiváló film. Ugyanezt érezzük ma a Megáll az időt nézve. Megvan tehát mindkét rendezőnek a maga szuverén alkotói világa és alkotói igazsága, ugyanakkor, éppen ezért, társadalmi érvényű igazsága is. Mégis:: a két film közötti ég és föld — vagyis két nemzedéknyi a különbség. Nyilvánvaló tehát, hogy a korról készült „történelmi film” (Megáll az idő) az alkotó által őszintén átélt személyes igazságélményen túl a mi mai korunk fiatalságának kritikáját, elvárásait, eszményeit tükrözi; (a múltra vetítve, ám a múltat is igazul ábrázoltnak érezve); az ugyanabban a korban készült „mai” film pedig (Sodrásban) a maga korát szintén igaz módon, szintén bírálólag ábrázolva, az 32
