Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - JELENÜNK - Molnár Pál: Genius loci
akkori ma fiatal nemzedékének kritikáját, elvárásait, eszményeit közvetíti. Mivel a Megáll az idő alaptémája többek között kétségkívül hiteles szórakoztatózenei élmény: meghökkentően mulatságos zenéjét az akkori nagy sikerű, szintén zenés film, az Esős vasárnap (zene: Fényes Szabolcs) muzsikájával összevetni. Nem mondhatjuk, hogy nem az az Elvis Presley-i zene bolondította meg a fiatalokat akkoriban (Megáll az idő)' — de akkor is hazudnánk, ha tagadnánk, hogy Fényes Szabolcs zeneszámait is nagy élvezettel hallgatták és játszották. (Ugyanígy a Haty- tyúdal Ránki György szerzetté számait.) Kétféle, többféle történelmi igazság lenne? Nyilván nem. De a mindenkori jelenből nézett múlt oly mértékben tükrözi az ábrázoló művésznek és korának tudatvilágát — még a legobjektí- vebb hitelességre törekedve is —, hogy a mozgókép a létrehozatal korszakát is mindig nagy pontossággal közvetíti. Ez a voltaképpen közhelynek beillő megállapítás azért tanulságos, mert az említett két filmet ösz- szehasonlítva, egymás után vetítve, különösen meghökkentően tolul tudatunkba a felismerés: régebbi korokról írott emlékezések, dokumentumok, regények, általunk (és a létrehozó művész által!) oly hitelesnek érzett festmények és ábrázolások vajon nem viszonyulnak-e ugyanilyen meghökkentő diszkrepanciával a végleg tovatűnt és ezért kortársak hitelességével soha többé fel nem idézhető múlthoz, mint ahogyan — például — a Sodrásban és a Megáll az idő viszonyul egymáshoz? Vajon tényleg olyan volt-e a XVII. század flamand valósága, amilyennek azt számunkra egy Rembrandt vagy egy Rubens közvetíti? Vajon nem öltöztette-e Botticelli olasz madonnáit olyan fantázia-ruhákba, melyeket a leggazdagabb kevesek tényleg viseltek, de amelyek láttán egy mai ruhatervező ilyennek tervezné meg egy kosztümös film számára a XV. század jómódú, művelt kereskedő-polgárainak tipikusnak érzett ruházatát? De mielőtt végleg megmaradnánk az ilyen látszólagos külsőségeknél, tereljük vissza figyelmünket két igazán lényeges szempontra: megismerhető-e a tárgyalt időszak magyar történelme, beleértve ebbe természetesen az eseménysorozatot is, az ekkor készült filmekből? — és: a történelminek szánt filmek tartalma, mondandója, eszmeisége összhangban van-e a történettudomány állásfoglalásával? Az első kérdésre a válasz egyértelműen igenlő. Egy száz év múlva e filmeket néző kutató képet kaphat a korról. A második kérdésre nem adható ilyen tömör válasz. A legértékesebb műalkotások sem elemzik — nem is feladatuk — a politikai és egyéb események valamennyi összetevőjét. A figyelem a személyi kultusznak nevezett évek bűneinek ábrázolására, e bűnök magánéleti és közéleti következményeire összpontosul. „De hol vannak az eredmények?” — szokás ezzel kapcsolatban, kétségkívül jogosan kérdezni. Mégis: a puszta tény, hogy a közvélemény az ilyen megközelítést rokonszenvvel fogadja, önmagában is egyfajta történelmi dokumentum: annak dokumentuma, hogy a magyar nép irtózattal és szégyenkezve emlékezvén ezeknek az éveknek bűneire, újra meg újra megfogalmazza: ezt, így soha többé. .. Végeredményben tehát a magyar filmművészet a problémákat a jelen viszonylatában mindig újrafogalmazó, bírálva értékelő, a társadalom iránt elkötelezett, a kész tényékbe egykönnyen bele nem nyugvó, haladni és mozdulni vágyó művészet, mely a történelmet tényleg a mindenkori ma tanulságai szempontjából látja és alkalmazza. Nemcskürty István Genius loci — Sajnois, be kell látnom, hogy az ember előbb- utóbb belefásul, ha erőfeszítéseiért soha semmilyen elismerést nem kap. Én ezért próbálkozom terv- pályázatokkal. Egy tervezőnek nélkülözhetetlen vitamin a sikerélmény... A kopaszodó, korát meghazudtolóan pocakos fiatalember közelebb lép hozzám a rajzasztal elől, s csöndesebbre fogja a hangját. — Az a legletaglózóbb érzés, mikor az ember belegondol, hogy a tervezőiroda egy évre meghatározott prémiumkeretéből azok kapják a nagyobb részt, akik a munka helyett a kapcsolataik ápolására fordítják az energiájukat. Ez miatt az ember egyszerűen visszafogja az ösztönös segítőkészségét. „Ne az én agyamból éljen meg más, ha őt jobban megfizetik, mint engem!” Inkább az irodán kívüli pályázatokra tartalékolódik az értékesebb munkaerő... O O O Többnyire közepes jelentőségű föladatokat old meg a vidéki városban működő tervezőiroda. Nagy ritkán csurran-csöppen egy-egy elitnek számító megbízás is a tervezőgárdának, ezeket utólag évekig emlegetik, mint embert és közösséget egyaránt formáló akciókat. Használódik az irodán egy koponya, akit az országos „nagymenőkkel” azonos tudásszintre becsül a szűk szakmai fáma, ő azonban „csak” remek munkákkal rukkol ki, nyüzsgéssel, hangoskodással nem szerez messziről is látszó fényt nevének. Így egyelőre csak várhat a testére szabott megrendelésekre. Az alkotó közösség évek óta nagyjából azonos 33
