Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - JELENÜNK - Ebergényi András: A művezetők (I.)
nyen művezetővé válni, mert szigorodott a termelés, nagyobb követelményeik hárultak ránk a decentralizálás miatt. Sokkal előrelátóbban, határidőre kellett dolgozni. Ezek a régi művezetők közben szép csendesen kibuktak, mi váltottuk fel őket, mi, akiknek szakmai gyakorlatunk is volt, meg végzettségünk is. Most már döntő többségében megfelelően iskolázott a művezetői gárda. Néhány kivételtől eltekintve jól látják el feladatukat, de akik nem, azok is inkább emberi gyengeségük miatt nem felelnek meg” A teljesség kedvéért néhány művezető kérdőívből kiírtuk 3 generáció (a megkérdezett, apja, fia ill. lánya) foglalkozását, végzettségét. Milyen pályára adja gyermekeit? kérdésre: mérnöknek 5,6% H más értelmiséginek 27,3% középszintű műszakinak 4,8% !! középszintű nem műszakinak 7,0% szakmunkásnak 16,7 % önálló iparosnak 0,0% A fenti kép egyrészt hűen tükrözi a művezetői munka értékelését és helyzetét, másrészt a jövő szempontjából nem sok jóval biztat. Az, hogy a művezetők mindössze 10,4%-a adja (adta) gyermekét középszintű műszaki, illetve mérnöki pályára, a műszakiak helyezetének tarthatatlanságát jelenti. Pályamotiváció. Életutak Mint az előzőekben elmondtuk a termelésirányítók 93%-a fizikai munkásként (többségükben szakmunkásként) kezdett dolgozni. A 70-es évek változásai következtében, viszonylag nem régen vannak jelenlegi pozíciójukban (átlagosan 10 évnél kevesebb ideje van jelenlegi beosztásában a termelésirányítók 76,2%-a). A már idézett Mazug Gergely így vall pályakezdéséről, pályaválasztásáról. „Apám kovács volt, igaz még nem nagyüzemben dolgozott, hanem uradalmi kovács volt. Ahogy emlékszem, bejárta az országot. Dolgozott Egerben, Miskolcon, Budapesten, de sehol sem telepedett le véglegesen. Nekem nagyon tetszett ez a szakma, mert a kovácsok akkoriban igen erős emberek voltak. Tulajdonképpen így kezdődött diósgyőri pályafutásom 1937-ben. 1937—tői 1942-ig ipari tanuló voltam, de közbeszólt a katonaság és a háború. Hadifogságba kerültem és 1947-ig hányódtam egyik táborból a másikba. Ekkor elengedtek minket és visszajöttem Miskolcra, ahol rögtön jelentkeztem a DIGÉP-ben munkáért. Először a szervezési osztályon dolgoztam, mint előadó, persze gyakornok státuszban. 1949-ben beiratkoztam a Kohóipari Technikum esti tagozatára, amit 1953-ban jó eredménnyel el is végeztem. 1957 és 1960 között a Műszaki Osztályon dolgoztam, mint gyártástervező, de nem voltam megelégedve a helyemmel, és átkértem magam termelőüzembe, ahol azóta is dolgozok. Ahhoz, hogy én művezető lettem nagymértékben hozzájárult, hogy 1958-ban hozzáfogtam a családi házam építéséhez, de ezt csak úgy valósíthattam meg, ha a Műszaki Osztályt otthagyom. Csak az üzemi munkáért kapott többletfizetés tette lehetővé, hogy felépüljön ez a ház. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy havonta átlagosan 1000—1500 Ft-tal kerestem többet, ami akkoriban elég szép pénz volt.” A 48 éves Lipcsei István saját szavaival szólva „nagyon lentről indult”. A mezőgazdaságban kezdett, később a DIGÉP-nél átképzősként lett szakmunkás, majd csoportvezető, művezető. Arra a kérdésre mi inspirálta a tanulásra a következő választ adta: „Én úgy éreztem, a szakmai felkészültség mellett kell az iskolai végzettség is. Jó az, ha az ember tudatosan dolgozik. Például, ha forgácsolok, már a nevéről ismerem az anyag tulajdonságait, tudom milyen kést válasszak hozzá, milyen fordulatot, előtolást állítsak a gépen. Tisztába kellett jönnöm milyen vágósebességgel lehet az egyes anyagokat forgácsolni. Ma már ki tudom számolni, nem kell végigpróbálgatnom néhány variációt.” A fiatalabb generáció pályakezdéséről egy sikeres (alig 32 évesen üzemvezetővé kinevezett) gépészmérnök nyilatkozik, Forgács Sándor 33 éves üzemvezető: „Régebben általános gyakorlat volt, hogy a kezdő mérnökök valamelyik műszaki osztályon kezdték a szakmát. Az utóbbi 5—6 évben viszont egyre többen kerülnek a termelő üzemekhez üzemmérnöknek, üzemi technológusnak, vagy művezetőnek. Kérdés, hogy a termelés színvonala emelkedett-e ugrásszerűen, vagy más okai vannak ennek a folyamatnak? Megítélésem szerint szükség van rájuk a termelés területén is. A mai üzemi műszaki gárda nagy része középkorú. Aki marós, esztergályos szakmája után megszerezte a technikusi oklevelet a 15—20 éves szakmai gyakorlata ellenére, az újabb területeken bizony nehezen alkalmazhatta. Nekik nagyon kevés az elméleti tudásuk, de szakmai rutinjukra támaszkodva a hagyományos gyártó területeinken jól megállják a helyüket. Az új, modern gépekre, automatákra viszont inkább a fiatalokat tesszük. A gyártással szemben megnövekedtek az igények, az új és új technológiák szükségessé teszik magasabb végzettségűek munkába állítását. Én mindenképpen hasznos tendenciának tartom a felsőfokú végzettségűek termelő területre áramlását. Az előbb a gyakorlati ismeretek hiányát emlegettem a mérnököknél. Ezt mindenki igyekszik pótolni a kezdeti időben. Veszélyesnek tartom azt a hozzáállást, hogy valaki túlságosan idomulni igyekszik a mai gyakorlathoz. Ilyenkor fordul elő, hogy az adott mérnök jóval a képzettségének a színvonala alatti munkát végez, ami erősen demoralizáló. Nekik az lenne a feladatuk, hogy állandó húzóerőt jelentsenek a mai színvonalnak és fokozatosan, lépésről lépésre valósítsák meg elképzeléseiket.” (Folytatjuk) Ebergényi András 24
