Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 4. szám - JELENÜNK - Ebergényi András: A művezetők (I.)

Ezt támasztja alá az apa születési helye szerinti megoszlás is.

Borsodi községben született 52,1%. Nem jellemző viszont a megyén kívülről való bevándorlás. Mindössze 15% született más községben, vagy kisvárosban.

A művezetők időközben letelepedtek Miskolcon, mindössze 23%-uk lakik a környező községekben. Ez lényegesen alacsonyabb a szakmunkások 31,4 %-os, a betanított munkások 34,5%-os bejáró arányánál.

A termelésirányítók pályakezdése megfelel családi hagyományaiknak. Összesen 93% munkásként kezdett dolgozni és első munkahelye a DIGÉP volt 65,7%-nak.

Diósgyőr régi hagyományos vonzáskörzetét jellemzi, hogy a szakmunkások 4,8%-a, a betanított munkások 17,7%-a és a segédmunkások 17,7%-a kezdett csupán a mezőgazdaságban. A nagy többség ipari jellegű munkahelyen kezdett dolgozni.

Egy tipikus életutat mesél el Godó István 49 éves! főműveziető: „Mezőkövesdi születésű vágyóik, onnan kerültem Miskolcra a DIGÉP-hez ipari tanulónak 1949-ben. Ott szabadultam 1952-ben, géplakatosként. Két évig mint lakatossegéd dolgoztam, majd bevittek katonának. 1957-ben szereltem le és ugyanide jöttem vissza. Közben átképeztek beállító lakatosnak, úgy hogy mikor visszajöttem a katonaságtól már ebbe a szakmába vettek fel és dolgoztam egészen 1967-ig. Közben megnősültem 1959-ben, van egy 17 éves gimnazista lányunk. 1967-ben volt rá lehetőségem, hogy beiratkozzam technikumba. Mikor azt elvégeztem kineveztek először csoportvezetőnek, majd műszakvezető lettem. A forgácsolórészleg átszervezései során 1972-ben főművezető lettem, majd egy újabb átszervezés után művezető, a jelenlegi helyemen. Mikor tanuló voltam, akkor inkább szerelési jellegű munkát végeztem. Különböző gépek, célgépek szereié^ sét, komplettírozását végeztük. Amikor átképeztek beállító lakatosnak, automata gépekre kerültem és lényegében ezen a területen dolgozom ma is. Közben egy évet dolgoztam a tmk-ban, de visszacsaltak az üzemhez, mert itt azért több pénzt kerestünk akkoriban és így itt is ragadtam végleg. Édesapám vasutas volt és én is oda akartam menni, de első évben nem vettek fel. Azt gondoltuk otthon, ha már apám a vasútnál van, jelentkezzek én is oda. Mindenképpen valami szakmát akartam szerezni, mert szerettem volna tovább is tanulni, de a háború után nem volt olyan anyagi lehetősége a családnak, hogy mehettem volna. Elég szűkösen éltünk és én beláttam, hogy szüleimnek nem telik rá. Olyan szakmát akartam tanulni, ahol nem lesznek anyagi gondjaim, így választottam a géplakatos szakmát, mert ez felelt meg nekem a legjobban. Először a MÁV járműjavítójába jelentkeztem, de ott az 500 jelentkezőből csak hatot vettek fel. Ezek voltak a legnagyobb protekcióval rendelkezők. A következő évben — 1949-ben — kezdődtek aztán a nagy felvételek az iparosítás beindulásával, így kerültem a DIGÉP- hez. Kétségtelenül egész más volt akkor az üzemi légkör, mint most. Abban az időben még a régi szakemberek voltak minden poszton. Akkor mindenki tudta milyen munkát fog csinálni holnap, sajnos ma ez nincs meg. A régi szakember kifejezést elsősorban a munkásokra értettem, mert én két év alatt talán vagy háromszor láttam az üzemvezetőt. Nem nagyon járt az le az üzembe. Volt egy művezető, az irányított mindent. Más tempó volt, mint ma, az biztos. Abban a műhelyben, ahol inasoskodtam szakmunkások dolgoztak, akiket könnyen lehetett irányítani. Megkapták a rajzot, aztán segítség, magyarázgatás nélkül önállóan végezték a dolgukat. Nagy sorozatok mentek akkoriban, hidegalakító gépek, dróthúzósorok, persze azok még elég kezdetlegesek voltak, ma már jóval modernebbeket gyártunk. Szerettem ott lenni, mert szakmailag nagyon magasan képzett emberek voltak ott. Nekem akkoriban a legnagyobb problémám a bejárás volt. Éjjel kettőkor kellett kelni, hogy a műszakkezdésre beérjek vonattal. Este pedig úgy hét óra körül kerültem haza. Nagyon fárasztó időszak volt, és csak a leszerelésem után oldódott meg a jobb közlekedés.

Akkoriban azok a régi öreg szakik voltak a művezetők, akik 20—30 éves szakmai tapasztalatokkal látták el feladatukat. Érdekes, hogy a számuk is kevesebb volt, mint ma. Mint mondtam az egész szerelőüzemet egyetlen művezető irányította. A diszpécserek olyan láthatatlanul működtek, hogy nem is találkoztam velük soha és érdekes, hogy mindig volt anyag, volt szerszám. Minden óramű pontossággal történt, minden együtt volt időben. Ha kértem húszcentis menetfúrót, olyat hoztak, ha balra hajlított kulcsot kértem, akkor olyat hoztak, véletlenül sem jobbosat. Mondhatom akkor minden optimálisan meg volt szervezve.

A művezetői munka devalválása úgy ’56 után kezdődött és tartott egészen a hatvanas évek elejéig. Akkor igen nagy mozgás volt az emberek között. A régi szakmunkásgárda kiöregedett, vagy elküldték, vagy elment magától. Volt úgy, hogy kijelölték ott a munkások előtt, te leszel a művezető. Általában nem a legjobb szakmunkások voltak ezek, mert azok kellettek a termelésben, hanem a legnagyobb szájúak. Ezek azután persze nem találták a helyüket és előbb, utóbb el is tűntek a posztjukról, de mérhetetlen kárt csináltak. Az az igazság, mi sem néztük őket sokra. Valami tekintélyük azért volt ezeknek az embereknek, mert a gyárkapuban akkor még sokan vártak felvételre és a kiválogatás az ő dolguk volt. Meg ha valaki nem tetszett nekik, azt napok alatt leszámoltatták. Most már ilyen nincs, nagyon óvatosan kell kezelnünk az embereket, mert nincs kit felvenni helyettük, nincs utánpótlás.

Én mindig szerettem volna tanulni, de csak 1967-ben nyílt rá módom. Akkor még volt olyan jelszó: tanuljál, mert akkor nem kell dolgozni. Ezt sajnos sokan komolyan vették és ezért csökkent a munka becsülete, mert a végzésük után nem akartak dolgozni. Ügy gondolom, ha már gyermekkoromban nem sikerült a továbbtanulás, legalább egy középfokú képzettségem legyen.

Amikor érettségiztem, utána még két évig gépen dolgoztam. Majd először műszakvezetőnek neveztek ki, ezt két évig csináltam és csak utána lettem művezető. Ekkor már nem lehetett olyan köny23