Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kiss Tamás: A Költő lépte
kel megy előttem a terméskőlépcsőkön, kezében villanylámpa. Kicsit ügyetlenül fordul hozzám: — „Te most mit csinálsz, András?” (Nem tudja, hol dolgozom.) A homályosodó út partján haladva, negyedóra alatt báimulnivaló éleselméjűséggel értekezik velem a költészet aktuális kérdéseiről. Másik tétova hozzámfordulása váltja ki ezt a diskurzust: „— Te most mit olvasol... — verset?” Mallarmét említem, mire ő a Rimbaud óta rejtekező francia lírát húsz mondatban, precízen elmagyarázza. Az Egy évad a pokolban homoszexuális hátterét, Mallarmé titkos szerelmét s a róla írt könyvtárnyi kommentárt összegezve. Az is kiderül, hogy ő személy szerint az el vontabb, hidegebb lírát a magyar költészetben is üdvösebbnék vélné. Minek mindent megírni? Azért, hogy az olvasó a költő nadrágjába is belelásson? Szabó Lőrinc pokollá tette az életét a poklok kivallásával. Mindent azért ő sem tudott elmondani. „Te, hogy képzeled el... ?” A pompásan fogalmazó, két fejjel magasabb férfi mellett nehezen forog a nyelvem. A nem követhető, szélsőséges példákat mondom, ö egyiknél sem áll meg, de a magáért való képzu- hatagról rossz a véleménye. „Minek csinálni?” Valami racionálisabb, rendezettebb líra kellene, mondom én, de legalább annyira fontos volna a meghökkentő merészség. Sajnos, az irodalmi atmoszféra nálunk ezt csak egy-két embernek engedélyezi. Szerinte az irodalom a líra legnagyobb veszedelme. Egyébként ő abban is veszélyt lát, hogy nálunk a költészetnek ekkora rangja van, mert hiszen nincs prózánk, nincs értekező irodalmunk, mely a költészetet helyre tenné. A költő hiába feszül bele, a Kalevalát vagy az azték költészetet nem múlhatja felül. Sűrűn mennek mellettünk az autók. Villanó fényükben Tibor tüskésdisznót pillant meg az aszfalton. Gyerekes megrendüléssel kiált föl, fut oda menteni, félrekotomi a másik „tüskést”-t. Egyebek közt ez is mutatja, mekkora lélek Iákik benne. — „A sündisznók ezért királyukká tennének, nemcsak főszerkesztővé” — jegyzi meg kísérőnk. Ég-víz mindinkább egymásba gomolyodik előttünk, csak a lámpák gyöngysora jelzi, hol a szán- tódi part, ahová igyekszünk. Megérkeztünk a komphoz. Az utolsó, a búcsúzó mondat következik. Előre érzem a súlyát. Nem ok nélkül, mert így hangzik: „Lassan mégiscsak rátok marad az irodalom ügye, András, itt az ideje, vegyétek át a stafétabotot...” Fodor András A költő lépte és mosolya (Illyés Gyula születésnapjára) Hogy vagy? ... Hogy érzed magad? „Ügy, hogy minden tagom egyenként illesztem össze reggelenként...” Így mondtad, míg csöndesen levetetted kabátodat. De a mosolyod, a szemed az tagadott, az biztatott, hogy Atlas vagy te ősz fürtjeiddel, aki még tartod )az eget. Megyek veled a hosszú fényes termen át, amely kigyúl, egyszerre megvilágosul, ahogy lépkedsz átlósan, és takarékosan, mint a gyalogút. Ügy bizony, oly könnyedén lépsz át a húszon, harmincon, a negyvenen, az ötvenen, a hatvanon, sőt hetvenen, túl az időtelenen. Akár a Mezőföld haván, a Séd jegén, át Ozorán, át Párizson, és a hazán, a történelem mocsarán, át a halottak otthonán. S milyen könnyeden lopod át a messzeséges Apolló ... — nem, mégsem azt — hanem a bölcs öregapáid mosolyát. KISS TAMÄS 15
