Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Grezsa Ferenc: Jegyzetek Illyés Gyula művének margójára
A költemény nem allegória: a múlt benne nem illusztráció, hanem realitás, — de nem is tanmese: megóvja tőle a jelen idő számára levont tanulság. A közgondolkodás „vagy-vagy-os” sematizmusa ellenében a történelmi igazság antinómiás szerkezetét mutatja fel: nemcsak fanatizmussal, kritikusan is lehet egy-egy ügy pártjára állni. A „fényes szellők” illúziós éveiben kijózanító mondandó lehet, hogy szándék és valóság a történelemben sohasem eshet egybe. A koncepciós perek árnyékában bátor kritikát jelent, ha a költő a gordiusi csomó Nagy Sándor-i kettévágása helyett „a kötés kibogozására” buzdít, a harc emberidegen következetességével a belátás humánus életelvét állítja szembe. Komoly figyelmeztetés a haladás fogalmának tisztázása is: időtállóbb eszköze az értelem, mint az erőszak. Anélkül, hogy aktualizálna, anélkül, hogy a múlt valóságát vágyképeivel helyettesítené, Illyés a kor legsúlyosabb kérdéseire lel választ. Történelmi realizmussal, jelenidejű múltszemlélettel. Kései korszaknyitás A pálya zenitjén túl, az írói életmű a legtöbb esetben már csak variáció. Az alkotóerő reflexszerűvé válik, önmagát monotonul ismétli. Ábrázolás, megformálás érettebb, mívesebb, de a koncepció levezethető a régebbi művek törvényeiből. Az alkotások nem újszerűségük izgalmával keltenek hatást, hanem summázó tökéletességükkel. Az öregkor inkább kedvez az önismétlő kiterjedés- nék, mint a meredek emelkedéseknek. Illyés életműve szerencsés kivétel e szabály alól. Ö az Arany —Ady—Móricz típusú, nyitott szellemiségű, szüntelen új irányokba tájékozódó s megújulásokra képes alkotók közé tartozik, anélkül persze, hogy súlypontáthelyezéseivel az eszmei-esztétikai folytonosság elvét, pályája logikáját kétségessé tenné. Amit Németh László korai lírájáról megállapít, egész életútjára érvényes, beleértve Öszikék-kor- szakát is: „Illyés Gyula költészetében minden nagyszerű, ami mozdulat és változás, s minden háttérbe szorul, ami horgony és szilárdság. Versének inkább pályája van, mint szerkezete. Nem képet hagy maga után, hanem utat.” Nemcsak lírája „ „kinetikus”, egész oeuvre-je az. Megújulás az állandóságban, örökös elevenség és frissesség. Hatvan-, hetvenévesen is képes korszakot nyitni. A dinamizmust a legszembetűnőbben tán a dráma jelzi. Mindenekelőtt keletkezésével: Illyés „legfiatalabb”, öregkori műfaja. De fejlődésével, alakulásával is. Az ötvenes-hatvanas évek dramaturgiai szemléletéhez képest a hetvenes évek elején tán az 1971-es Bölcsek a fán a határkő — gyökeres változás áll be. A népi életkép korfestő realizmusával készült Ozorai példa, a Fáklyaláng múltteremtő históriai pátosza után, az elemző erkölcsi szigorral írott Kegyenc, Tiszták epikai hitelét s feszes klasszikus építkezését követően Illyés mintha az abszurd dráma szemléletét is integrálná. Ami korábban önálló, egymástól független műfaja volt; a tragédia és a komédia — most termékeny kapcsolatba kerül. Az allegorizáló parabola játékosságában jól megfér a profán és ünnepélyes hangvétel, a kétségbeesés sikolya a groteszk fintorokkal. A krónikás jelleg az emberiét ontológiai kutatásának adja át helyét. Fölerősödik benne a személyesség lírája is. A Dupla vagy semmi bábjátékosa, vagy Dániel, a hazai próféta — ha nem is a kulcsdráma szoros, konkrét érvényével, de valamiképp mégis szellemi önarckép, lírai portré. Újrafogalmazódik a dráma gondolati feszültségében, fesztelen szabadasszociációs ötletbőségében a tragikumelmélet is. „Nem nyomhatott olyan véresen zord tragédiába a sors, hogy ne méltó válaszul rezzenjen meg bennem valami bohózati élem” — definiálja az író. Hasonló mozgást figyelhetünk meg Illyés másik kedvenc műfajában, a memoárregényben is. Itt a fordulópontot a Beatrice apródjai jelenti. Az önéletrajzi mű abba a vonulatba tartozik, mely a Puszták népével indul, a vallomásos Kora tavasz s a publicisztikus Mint a darvak köteteivel folytatódik, majd a Hunok Párizsban emlékezésével zárul. A „lába” és a „feje” után a trilógia „dereka”. De míg a Puszták népe szociográfiai színezetű alkotás, a Hunok Párizsban pedig, esszébe oltja a történetet, a Beatrice apródjai legerősebb szólama a modern történelmi regény ábrázolásmódja. A hetvenes évek legnagyobb magyar regénye az emlékezés összerakó játékával készült történelmi freskó. Az elbeszélés két folyamatot kapcsol egybe, egy külsőt: a dolgokét, az eseményekét, a koreszmékét — és egy belsőt: a lélekét, az esz- mélkedését. A roppant anyagot könnyeden hordozza a gondolati váz. Jellemzés és mese, ábrázolás és meditáció, korkép és fejlődésrajz, dokumentum és líra egymást alákítón gazdagítja. Megjelenítő és értekező próza hibátlan ötvözete. A líráról szólva csak visszautalunk a Kézfogások (1956) megjelenésével kezdődő pazar alkotói regenerációra, a hagyományos látásmód mellett az avantgarde (induláskor kipróbált) vívmányait is hasznosítható költői megújulásra. De a nemrég megjelent Közügy is bizonyíthatja az alkotói szemlélet maiságát. A vers most is józan látomás, ráció és ihlet közös dolga, de jól ismert és visszatérő alapmetaforái: az „út”, a „harc”, a „kézfogás” — a korábbinál több keserűséggel, komorabb tragikummal telítődtek. Illyés költészete — a forma klasszikus fegyelme alá fogottan is — csupa feszültség, nyugtalanság, konfliktusosság. Egyetlen állapot idegen csak tőle: a sztoikus beteltségé, a hedonista megelégedettségé. Az önmaga felé forduló tekintetnél most is kontúrosabb a költői tudat „világarca”. Intellektusa érzékeny szeizmográfként működik; költészete a „Búvópatak-ország” lírikusának hiteles és megrázó sonsképe: „öregkori versek” — milyen fiatal- hitű, ha „időben” búcsúzik a dal! Bár halálos fagyban didereg a test, hogy fölgyúl a lélek, bár ha jajba kezd —: milyen fényesen segít élni bár a halálfélelem! Ha költő beszél, összefut ajkán a borzadály s a kéj. Egy következtetés Az akadémiai irodalomtörténet Elyés életművét a két világháború közötti kötetben tárgyalja. Okkal, hisz a róla szóló fejezetet nem lehet a perio13
