Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 1. szám - Iniciálé

W ■ Hevesi Szemle X. évfolyamának első számát tartja kezében az olvasó. Kilencszer négy megjelenés múltán, az idei négy megjelenéssel együtt, negyvenszer hatvannégy oldalon jelent meg Heves megye közművelődési folyóirata. Azaz: 2560 oldalnyi terjedelemben nyújtott lehetőséget költőknek, novellistáknak, drámaíróknak, tanulmányszerzőknek, recenzenseknek, kritikusoknak esszéíróknak, fotóművészeknek, képzőművészeknek, hogy egy megyéhez kötődő, de országos terjesztésben megjelenő folyóirat munkatársai lehessenek.

És még egy, megközelítő számadat — több mint ezerkétszáz szerző publikált, illetőleg publikál a különböző műfajok keretein belül az eltelt, illetőleg eltelő tíz évfolyamnyi idő alatt. Igaz, közülük számosán többször is, rendszeresen megjelentek a Hevesi Szemle hasábjain, de minden szám, minden esztendő, az új meg új szerzők lelkes, kis számú, de serény seregét sorakoztatta fel megismertetni őket és megismerni munkásságukat.

Távol álljon tőlünk, hogy e statisztikai adatokból bármiféle minőségi következtetést vonjunk le. Egyetlen mű lehet örök érvényű, s ezer közlés sem hagy esetleg maga után maradandót; száznyi alkotót vélhet önmagával együtt annak a szerkesztőség is, míg valójában, amit a szerző publikál, az a közlés szintjét eléri, de az alkotás rangjától, e titulus kiérdemlésétől meglehetősen messze állhat. Mégis, ha szabad a nagy számok törvényére hivatkoznunk, minden bizonnyal nagyobb a valószínűsége — ebben egyébként biztosak is vagyunk, mindenfajta nagyzolást kikerülendőn is —, hogy értékes, maradandó, de mindenképpen odafigyelésre méltó alkotások sora jelent meg a már említett, több mint két és fél ezer oldalon.

Valójában azonban a tizedik évfolyam első számának bevezetőjeként nem is arról akarunk szólni, hogy mennyien és milyen minőségben publikáltak, bár nyilvánvalóan ezek a tények aligha közömbösek a megítélést illetően, ha nem éppen a meghatározóak. Mégis arról szeretnék most szót ejteni, hogy ez a kis színfolt, amit úgy hívnak, hogy Hevesi Szemle, ez a kis, sajátos jegyű szín a magyar sajtótermékek palettáján, jelesen példázza a szocialista haza közgondolkodásának, szellemi életének demokratizmusát. Nem óhajtjuk most felsorolni, hogy hol és hány helyen jelenik meg a megyékben, tájegységenkint is irodalmi, szociológiai folyóirat, hány város ad helyet a „szemlék” szerkesztőségeinek, s arról sem akarunk most írni, hogy ezek így vagy úgy, de formálták, avagy formálják sajátos arculatukat. Ám az a tény, hogy ennyiféle és fajta orgánuma van a szellemi életnek vidéken is, egymagában igazolja a fővárosra mutogató vidékies panaszkodások tarthatatlanságát. Nem arról van szó, hogy bármely vidéken megjelenő folyóirat — így akár a Hevesi Szemle is — szerkesztésében nem lehet a szó rossz értelmében provinciális, még csak arról sem, hogy esetleg erőltetetten „fővárost” — utánzó. Adódhat ez a szerkesztői munka jellegéből vagy éppen hogy jellegtelenségéböl, adódhat fel- lengzősségéből, esetleg a kulturális, politikai helyi irányító szervek hibáiból is.

Am — paradox megfogalmazás ez — lehetőség van erre is, meg arra is a jó folyóiratra is, meg a szellemi sekély vizeken evező előállítására is. Lehetőség van, mert van. Még akkor is van, amikor az ország gazdasági helyzete közismert, amikor e közismert gazdasági körülményekre hivatkozva oly sokan szeretnék éppenséggel a kultúra, a közművelődés, a szellemi élet terén megspórolni a másutt talán feleslegesen elkölthetőt. Mondván: a kultúrának, a kulturális életnek nincs közvet- l e n haszna. Egy gazdasági „háborúban” hallgassanak a múzsák. Szóljanak majd, ha lesz rájuk pénz. Előbb a kenyér, aztán a könyv.

És örvendetes, hogy a korántsem kevés számú és legkevésbé sem mindig csak középszintű vezetők szájából elhangzó vélemény — ha egyáltalán lehet ezt véleményként aposztrofálni — süket fülekre talál a felelős politikusokban, minden szintjén a társadalomnak. Szigorú takarékosság a kultúrában is, de nem a kultúrával! Megnézni minden kiadott fillért a közművelődésben i s, de nem a közművelődésben!

Folyik a vita: áru-e a kultúra. Nem óhajtunk e helyütt a vitába bocsátkozni. Ám egy tény: a kultúrának is van ára. Csakhogy ebben az árban nem a használati érték fejeződik ki, hanem a szellem, a gondolkodás, az alkotni vágyás és tudás, a jobbító szándék kutatása, eszmei értéke. Amely persze éppen ezért követeli meg, hogy az érték kerüljön a folyóiratok hasábjaira, s ne a bóvli, mert egy közművelődési folyóiratnak is feladata a hatékonyságot szolgálnia. A szellem hatékonyságát.

Ezt próbáltuk tenni — ha váltakozó sikerrel is — az elmúlt kilenc évfolyam alatt, s ezt az utat igyekszünk járni a tizedikre fordulón.

És reméljük, módunk lesz rá, hogy utána is.

1