Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lisztóczky László: Magyar Kalevala-fordítások Vikár Béla előtt

hogy Regulynak finnországi időzése alatt az azzal való megismerkedés volt a legnagyobb élménye. Sürgeti a finn „dalok” magyarra ültetését, és azzal a hatásos érvvel hozakodik elő, hogy a fordítónak „könnyű” dolga lenne, hiszen a finn és a magyar nyelv „rokon szellemű”, kifejezésmódja „hasonló”: „Rajta mind vissza lehetne adni, mit a finn költő gondolt, s össze lehetne hasonlítani a magyar és székely népdalokkal. A moldvai magyaroknál is reményiek hasonlókat találni.” (Reguly Antal magyar utazó éjszakon. I. h. 597.).

A fordításra ő maga példát is mutat. Bár szerényen kijelenti, hogy nem tud „magyarul verselni”, leveléhez mellékeli a Gellért-legendát idéző „őrlő dal” átköltését, ami állításának ellenkezőjéről tanúskodik. Azt „első fordítási próbá”-jának nevezi. A népdal először avatta be az érdeklődőket a finn népköltészet világába. Alig hihető, hogy az ihletett, költői erejű átültetés Reguly első fordítási kísérlete:

Éjeken egyedül vagyok,

Árva hitvesnek ágyában,

Egyedül alvó társtalan.

Nincs ajkimat ki csókolná,

Oldalom gyengén karolná, ölembe kedvvel simulna —

Hogy nem hallatszik aranyom Konyha előtt kopogatni Udvarban fát hasogatni,

Sövény-ajtón faragdálni,

Ablakom előtt andalgani. —

Jőj, szegényke, szűk bölcsőmbe,

Lépj, kedves, meleg ágyamba.

Nem hívlak épen erősen,

Csak ha lényed hozzám hozhat,

Véred keblemhez vezethet. —

Aztán te ágyamba lépvén Szorulj, szorulj, kis madárkám,

Közelb hozzám, aranyocskám.

(Uo. 597.)

Nem sokkal ezután foghatott hozzá Reguly a Kalevala átültetésére vonatkozó ígéretének részbeni teljesítéséhez is. Fordításrészletei hosszú ideig lappangtak, csak 1908-ban talált rájuk Pápay József az akadémiai kézirattár rendezése során.

Reguly fordítói tehetségét az Őrlő dal is bizonyította: a Kalevala fordítástöredék szépsége újra meggyőz képességeiről. A két fordítás versformája, rímelési technikája, hangneme megegyezik. Ka- levala-átültetősében is megtartja, ősi nyolcasba játssza át — kisebb döccenőkkel — a finn költemény szintén nyolc szótagú, de a mi versalakunknál szabadabb ütembeosztású, időmértékes ritmusba áthajló sorait. Erre a ritmusképletre találnak majd rá követői is. Az alliterációk visszaadása csak néhol sikerült, ezt kívánják pótolni az itt-ott fölcsendülő végrímek. (A finn eredetiben végrímeket nem találni.) A magyar népköltészet formájához is igazodó eljárást — a végrím alkalmazását — Barna Ferdinánd és Vikár Béla Kalevala-fordí- tásában is megtalálhatjuk, ők ezen a téren még következetesebbek, mint Reguly. Mesteriek a gondolatpárhuzamok, megragad frappáns tömörségük,

könnyedségük: mások bőbeszédűbben, körülményesebben birkóztak meg ezzel a kifejezőeszközzel. Jó hatású, hogy a párhuzamos mondatokban gyakran eltérő szórendet alkot, így elkerüli a monotóniát. Igen leleményes a szinonimák használatában. Archaikus-népies nyelvezete az eredeti szöveg jellegzetességeit, a régi magyar nyelv és költészet sajátos hangulatát villantja föl. Gyöngéd líraiságát csak színezik a fel-felbukkanó játékos elemek, gyermekien naiv fordulatok: ezek is összefüggnek a versbeszéd archaikus-népies jellegével. Az utódok közül kevesen tudták olyan mélyen, tisztán átélni az eposz sejtelmes költői varázsát, csodálatos panteizmusát, mint Reguly. Talán csak Rácz István fordítását állíthatjuk az övé mellé, aki — Re- gulyhoz hasonlóan — közvetlen élményeket szerezhetett a Kalevala világáról: több mint húsz éve él Helsinkiben, a misztikus finn rengetegek, a zord fenyvesek és kecses nyírfaligetek szomszédságában. Az eposz őszinte szeretete árad a lágyan hömpölygő sorokból. Ihletettsége, élményszerűsége élővé teszi a szöveget, a teljes érzelmi azonosulás, a bensőséges hangvétel magával ragadja a mai olvasót is.

Illusztrációként álljon itt a fordítás egyik legszebb részlete. Vejnemöjnen hiába kereste elveszett kanteléjét:

Erre öreg Väinäimöinen Lépdel lassan hazafelé,

Hajtott fővel bús kedvével Félre csüggő sapkájával.

A ligetben így megállva,

Nézegetve, hallgatódzva,

Hall egy nyírfát siránkozni,

Lát érfát könnyűt hullatni.

Kérdezgeti, szólítgatja:

„Mit siratsz szép viruló nyír,

Sok hajtású mért rimánkodsz,

Fehér övű mit zokogsz te?

Se háborúba nem visznek.

Csatába se kényszerítnek.”- Nyírfa helyesen így felel,

Érfa zokogva úgy szólal:

„Sokan úgy rólam beszélnek És felőlem gondolkodnak,

Hogy élek teli jó kedvben,

Örömben csupán kéjelgek;

Szegény, ki gondjaim közt is,

Bajaim közt is örülök,

Csak legroszb napimban sírok.

Sírok, hisz véd nélkül állok, Nélkülözésim panaszlom,

Hogy oly örömtelen sorsom És oltalom nélkül vagyok Ezeken a rossz helyeken,

E magas mezőségeken...”

(A. Molnár Ferenc: Reguly Antal Kalevala-fordítástöredéke. Könyv és Könyvtár IX. Debrecen. 1975. 277—8.)

Egy tanulmányban azt olvashatjuk, hogy Regulyt az idegen környezet elszoktatta anyanyelvének használatától, csak „kénytelenségből” írt magyarul, a „nyelvi hontalanság” nyelvromláshoz vezetett.

54