Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 3. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Molnár István: Ismerik-e Gárdonyit Lengyelországban?

kritikusok mélyebbre hatoló érdeklődését kevésbé keltette fel a két, érthetően főleg számunkra jelentős regény. Más lett a helyzet az olvasókkal, mindenekelőtt a fiatalokkal, akik egyébként később az Egri csillagok filmváltozatát is láthatták. Nem véletlen, hogy prózánk sajnos már nem élő lengyel népszerűsítője a Tanulmányok a lengyel—magyar irodalmi kapcsolatok köréből (1969) kötetben így írt: „Lengyelországban egészen különálló helyet foglal el a magyar történelmi regény élvonalbeli alakjának, Gárdonyi Gézának munkássága... Gárdonyi népszerűségé annál is inkább nagy, mert még a közepes intellektuális szinten álló olvasó is minden nehézség nélkül észreveheti a természetes hasonlóságot Gárdonyi írásai és Henryk Sienkie- wicz munkássága között”.

Erről Romantika és realizmus a századforduló történelmi regényeiben címen, a Nobel-díjas Sien- kiewiezet, a magyar szerzőt és a cseh Alois Jará- sek alkotásait összevetve gondolkodik el az idézett kötetben az összehasonlító irodalomtudomány egyik legismertebb művelője, Sziklay László. Miért térünk ki itt igen alapos tanulmányának megállapításaira? Azért, mert az említett könyv egyszerre jelent meg fővárosunkban és Varsóban, Vagyis hatással lehetett Gárdonyi magyarul nem tudó népszerűsítőire és a később lefordított Isten rabjai méltatóira.

A tanulmányt minden, az évekig Egerhez kötődő művész iránt érdeklődő magyar irodalomkedvelő elolvashatja. Ezért e helyen csupán Sziklay László olyan állításaira irányítom rá a figyelmet, amelyek: talán vitathatok Vagy — inkább —, továbbgondolásra érdemesek. Ma könnyebb helyzetben vagyunk, mint a neves tudós volt, hiszen azóta Sienkiiewiczről már „magyar szempontú” monográfia is született Kovács Endre tollából. (Ji- ráseket, mivel életművét kevéssé ismerem, nem emlegetem.) Hozzá kell még tennem: itt nincs lehetőségem arra, hogy nézeteimet részletesebben kifejtsem, kijelentéseim tehát néha — joggal — nagyon is kategorikusnak tarthatók.

Gárdonyi „modernebb” író, mint Nobel-díjas lengyel kollégája. Nemcsak azért, mert jóval később indult el pályáján. Az, hogy Gárdonyi 1863- ban, míg Sienkíewicz 1846-ban jött a világra, önmagában még nem. lehet döntő, az viszont igen, hogy a mi alkotónk munkássága a múlt század vé- gefeié, lengyel társáé pedig két évtizeddel korábban bontakozott ki.

A lengyel irodalomtörténet — nem alaptalanul — új korszakról beszél a kilencvenes évek elejétől, közepétől, amelybe Sienkíewicz mintegy már bele sem illett. A magyar irodalom kapcsán más nemzetekéhez viszonyítva gyakran beszélnek „késésről”. Az igazi megújulást századunk első évtizedének második felére, Ady „berobbanása” utánra szokás tenni. Sdkan mégis — az előbbinek ellent nem mondva — ha mást nem, egy átmeneti „modernizálódási” korszakot is látnák: a kilencvenes évek irodalmát. Ez a felfogás erőteljesen kirajzolódik például a Kis magyar irodalomtörténetből. Aligha vitatható, hogy Gárdonyi ebbe a korszakba (alkorszakba?) sorolandó.

Igaz, a lengyel Nobel-díjas nálunk legjobban ismert történelmi regényei, a Quo* vadis és a Kereszteslovagok is ekkor születtek, de ugyanebben az időben más, másféle művek jellemezték a lengyel irodalmat. Bizonyítékul szolgálhat akár az a két fontos Stefan Zeromski (1864—1925)-regény, melyek nyelvünkön olvashatók (Hontalanok, A hű folyó), de — közvetve — egy másik alkotásából készült, nálunk A légió címen vetített Wajda-film is. Gárdonyi pszichologizmusa, „egyéni, lírai szempontjainak” érvényre juttatása Zeroms'kira emlékeztet.

Nem érdemes tehát olyan hosszú századfordulóról beszélni a magyar (és a lengyel) irodalomban. Annál kevésbé, mert avatott összehasonlító irodalomkutatói szemmel Sziklay László is látja, hogy a romantikus meseszövéshez idomuló emberábrázolási módszer, az alakok egyértelmű egyik vagy másik oldalra állítása az utolsó Gárdonyi regényekre, A láthatatlan emberre és az Isten rabjaira nem jellemző. Találóan mondja, hogy „e művekben is inkább csak a szerző líraisága, s nem a modem regényíró elmélyült pszichológiája érvényesül”, de éppen ez az, ami a Sienkiewicznél „modernebb” Zeromskival rokonítja.

Sziklay romantikusnak minősíti azt az írói eljárást, amelyben a hős a cselekmény folyamán alacsonyabb sorból küzdi fel magát magasra, „történelmi tényezővé”. Azt hiszem, erre a múlt század második felének ízig-vérig realista (és naturalista) francia irodalmában és más nemzetekében ugyancsak bőven akad példa. A fáraó szerzője Baleslaw Prus (1847—1912) A bábu c. regényét sem tartja „romantikus fogantatásának” a lengyel irodalomtörténet-írás. Az sem biztos1, hogy Bornemissza Gergely, Zéta vagy Jancsi barát felfelé törő figurájának megalkotásában romantikus hagyományok vitték előre Gárdonyi tollát.

Igaz, hogy a három idegen államban élő lengyelék függetlenségének ügye a kilencvenes években élénken foglalkoztatta Sienkiewiczet mint a használni akaró történelmi regények szerzőjét. A mil- lenium után Gárdonyi sem állt távol a „régi dicsőség” lelkesítő megidézésétől, de — véleményem szerint — nem azért, hogy olvasóit a fennálló politikai renddel szembeni ellenállásra buzdítsa.

Igen érdekes, amit a tanulmányban a „jó kato- likusságról” mint alapvető nemzeti értékről olvasunk. Sienkiewiczre érvényes is. Gárdonyi vallásossága azonban — mint maga Sziklay írja — a legproblematikusabb a három összevetett alkotóé közül: „rövid ateista korszaka után keresztény felfogásába a teozófia tanai, sőt itt-ott a buddhizmus tételei is belekeveredtek”. Ez nem romantikus indíttatású író jellemzője ebben az időszakban.

Ami egyébként az igazi „nemzeti” és a „jó vallásosság” összekapcsolását illeti, ez szintén nem okvetlenül a romantikus történelmi regény mintáit alapul vevő alkotók sajátja. Hiszen az írók által ábrázolt világnál objektívebb történeti források szerint is a török—tatár terjeszkedés kora óta gyakran valóban elváílászthatatlan volt a kettő Kelet- közép-Eui'ópában. A szóban forgó íróknak az a törekvése, hogy minél hitelesebb képet adjanak a múltról, nem mondható tehát annyira sikertelennek. Még akkor sem, ha a maguk szemléletmódjá43