Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Csikós Andor: zenei törekvések a Magyar Tanácsköztársaság idejéből

három tankönyv készült el. Ismét könyveljük el Köte Sándor megállapításait:

„A dalok, versek is a forradalmi változást szolgálják .............Az olvasókönyvek feladatuknak tek

intették a forradalmi és tömegdalok megismertetését, bár ezt akadályozta nehézkes ritmusuk, idegenszerű dallamejtésük. Helyet kapnak a népdalok is.”

Az iskolazene problémája erősen foglalkoztatta Bartók Bélát.

Beszélgetés Bartók Bélával 1919 márciusában: (Üjfalussy József: Bartók-breviárium. Az eredeti forrás nincs jelezve)

„Első kérdés: Micsoda reformtervei vannak a tanár úrnak?

— Nekem semmi különösebb beleszólásom nincs.

— Amit Dohnányi tervez, azt hajtjuk végre szeretettel és megértéssel.

— De mégis figyelmébe ajánlok valamit.

— Nálunk sok nagy tehetség lappang a szegény nép gyermekei között, akiket örökre betemet a nem ösmertetés, a tanulás és felösmerés hiánya. Ezen gyökeresen csakis a népiskolai énektanítás reformja segíthet.

A népiskolákban 3 éven és kötelező énekoktatásnak kellene lenni, amely felölelné a lapról éneklés, egyszerű dallamok lekottázásának tanítását is. Természetesen szükség volna elsőrangú tanerők alkalmazására a népiskolákban, akiket egész különleges módon képeznénk ki. Egyelőre ezt legalább a városokban kellene bevezetni.”

A bartóki köz- és magánügy elválaszthatatlan- ságát példázza az a közismerten „pünkösdi levél”- nek nevezett vallomás, mely a kor zenei állapotának, társadalmi szituációinak nagyszerű tükre:

„Fiúkával szorgalmasan tanulok, úgy hallom, a legközelebbi időben befejezik az élelemhiány miatt az iskolát. így talán már a héten le is vizsgázik ... Jövőre különben beadjuk az itteni iskolába, hogy megszokja az iskolai rendet. A tanítónéja, nagyon kedves, szimpatikus fiatal lány, nem féltem tőle (már amennyire az ember, aki mindig vele volt, egyáltalán »nem féltheti«, mikor kikerül a szárnyai alól!). S most az iskola is egészen más lesz, hogy kidobták belőle a nemzeti színű »haza- fiságot« a vallásoktatást, s minden olyan butító eljárást, ami ez utóbbival összefüggött...”

„Dohnányi, én és Zoltán Reinitz mellett, mint politikai megbízott mellett tanácsadóként zenei direktóriumot alkotunk (mi hárman, persze nem mint politikai, hanem, mint szakzenészek). Ezzel a működésünkkel sok súrlódás jár, egyrészt a zenei »szakszervezettel«, másrészt fölfelé, úgyhogy már le is akartunk mondani. Reinitz vagy három hete Bécsbe ment, és nem tud úgy látszik visszajönni: semmi hír nincs róla. Persze óriási zenei reformok készülnek — de túl nyugtalan a politikai időjárás, nem lehet eléggé jól és alaposan dolgozni. Nagybaj most Reinitz távolléte is, ő egyike a keveseknek, akik jogosulatlan és tehetségtelen előreiramlásokat mindeddig meg tudott akadályozni. Szidják is érte a zenei szakszervezeték (!), mint a bokrot.”

Nemcsak az intézményekben folyó munka állott a homloktérben. A muzsikát kivitték a közművelődés igénykeltő sodrába is.

„ ... Tartottunk Budapesten és környékén 56 zenei és irodalmi előadást. Vidéken is, részben helyi erők, munkásdalárdák közreműködésével, 31 zenei és irodalmi előadást tartottunk, ezek hallgatóinak száma meghaladta a húszezret. Július havában már több vidéki előadást fogunk tartani. Ezeket a hangversenyeket mindenütt a művészet népszerűsítését célzó előadás vezette be... A zene klasszikusaiból gazdag programot tártunk az elvtársak elé és tettünk magyarázó előadásokkal hozzáférhetőbbé.” (Jelentés a Közoktatási Népbiztosság működéséről 1919. június.)

„.. .Az ijfúmunkások zenei oktatására, melyet szervezetünk 1600-nál több, legnagyobb részt testi munkát végző ifjúmunkás jelentkezett.” (u. o.)

Megnyílt a Zeneakadémia szentélye is: (Vörös Üjság, 1919. május 1.) „A Közoktatási Népbiztosság Ifjúmunkás Propaganda Ügyosztály felhívja azokat az ifjúmunkásokat, akik a csoportvezetőjüknél zenetanulásra jelentkeztek, vagy jelentkezni akarnak, hogy e hó 12-én és 13-án délután fél ötkor az Országos Zeneművészeti Főiskola (teljes cím) földszinti hangoló termében fölvételük és beosztásuk ügyében megjelenjenek.”

Idézzük tovább az ifjúmunkások zeneoktatását célzó kezdeményezésekből: (1919. május 9. Fáklya).

„ ... Az ifjúmunkások zenei oktatása kerületenként fog történni... Az oktatással párhuzamosan zeneirodalom-ismertető szemináriumokat is alakítanak, amelyeken kevés adatot és sok jó muzsikát fognak kapni a hallgatók. Végül érintkezésbe lép a propaganda osztály a jegyelosztó központtal, hogy az Operaházba rendszeresen járathassák az ifjúmunkásokat.”

Ám az újszerű terület és tevékenységi forma, bármilyen jóakarattal társult — tapasztalat nélkül — nem tudta teljesíteni az elvárásokat. Megindult az önkritikus útkeresés.

„Amilyen nagy érdeklődés nyilvánult meg az ifjúmunkások részéről a zenetanulásra való jelentkezésnél, olyan határozatlan és változó érdeklődéssel kísérték az egyes kerületi csoportok a Zene- akadémián rendezett hangversenyeket. Kétségkívül igaz, hogy ezeknek a hangversenyeknek a műsorán csak abszolút és értékes műalkotások szerepeltek annak a szempontnak alapján, hogy miután az ifjúmunkások eddig zenét nemigen hallgattak, az első benyomás a legjobb legyen, amit a muzsika nyomán kapnak ...

A proletárdiktatúra programjába a muzsika komoly művelését nem az eddig megszokott frázisokkal, komolytalan eszközök igénybevételével vette fel, hanem azzal az elhatározott és minden körülmények között megvalósítandó programmal, hogy a muzsikát, mint a nevelés egyik legfontosabb eszközét értékesítse az ifjúmunkások szellemi életének irányításában.” (Ifjú Proletár, 1919. aug.

1.) A Tanácsköztársaság hangversenyéletéről ezúttal pusztán annyit jegyzünk meg, hogy itt is Dohnányi neve fémjelez.

Ismét teljesség igénye nélkül, térjünk át ezután a Zeneakadémiai eseményekre. A magyar zene legjobbjai (tanárok és alkalmazottak) már 1918. november 18-án egységesen letették a „hivatalos esküt a Magyar Népköztársaságra”, az akkori igaz59