Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Józsa Péter: Mariola

talanul körülnézett. Elámultam, mert gyönyörűnek tűnt. Karcsú volt a dereka, szőke a haja, kis lábai izmosak, fejét pedig szelíden, egy kissé oldalra hajtva tartotta.

Akkor már látszott, hogy a diszpécserrel szemben lépéselőnyöm van.

— Kerem — lépett közelebb a lány. — Nem ákarok házamenni most, nem ákarok repilni most.

Védelemre szorulás, gyermekiesség érződött hangjában, s az idegen kiejtés ellenére valami igen lebilincselő volt.

— Mehetek tránzitba? — nézett rám könyörgően, s ahogy szemébe pillantottam, a hőség dacára úgy éreztem, hogy a fejem még forróbb.

— Nem. — mondtam.

Végszóra ért oda a diszpécser. Látásból ismertem, talán két-három évvel lehetett idősebb nálam. A reptéri sötétkék egyenruha most is ragyogott rajta, még nyakkendője is volt. Elegáns sapka, tisztelgés, megjelenés, bájvigyor.

— Parancsol? — fordult oda a lányhoz, s ezt úgy mondta, mintha a szőkeség kedvéért kész volna akár az egész repteret lezáratni.

A lány egy csöppnyit gondolkodott, aztán mintha megbánta volna kétségbeesését, megrázta a fejét. Haja két oldalról az arcába hullott, szemét szégyenlősen lesütötte, majd hirtelen sarkon fordult, s elindult felfelé a lépcsőn. Mindketten úgy követtük tekintetünkkel, mint akik valóban napszúrást kaptak.

A gép nyitott ajtajában már ott állt a stewardess, csak a lányra várt. Elmosolyodott, aztán behúzta az ajtót.

A diszpécsert Perecznek hívták. Illett hozzá a név. Friss, ropogós, sózott perec. Akkor mutatkozott be, amikor az apró műszaki hibát kijavították a gdanski járaton, s minket visszavezényeltek. A gép fölszállt, mi pedig félig megaszalódva a büféhez tántorogtunk. A délutáni órákról mindenkit elengedtek.

Már szinte el is felejtettem mindent; a műszaki hibát, a fővést a betonon, a szőke tüneményt, amikor pár nap múlva a kifogástalan egyenruha belibegett a nyelvi laborba. Az óra közepén.

— Na mi van fiúk? Nem LGT-t hallgatunk? — kérdezte vigyorogva, köszönés helyett.

Kanadából jött tanárunk, aki az angolt gyűrte a fejünkbe, nagyott biccentett az egyenruhának. Nem tudta miről van szó, kikapcsolta a magnót, majd beszólt a központi mikrofonba. Fülhallgatóinkon azt hallottuk: „Hey guys, an egg-head man!” Vagyis: Fiúk, egy tojásfejű! Olyan főnökféle.

— Veled akarok beszélni — intett felém Perecz.

Levettem a fejhallgatót.

— Mi van?

— Gyere a büféhez, beszélni akarok veled.

— Megbolondultál? Majd óra végén.

— Na jó. Ott várlak — mondta, s ezzel kiment.

Janira néztem, aki pontosan ugyanúgy bámult

rám, mint a ^többiek. Kérdő tekintetükben az volt: „Te ilyenekkel haverkodsz?” Mert a MALÉV — szerintünk — sok lébecolója, irodistája meg a műszakiak között már hagyományos volt az ellentét. Miért, mitől, honnan? — senki sem tudta. Egy biztos, mi a Légiforgalmi és Repülőtéri Igazgatósághoz tartoztunk, s igencsak irigykedtünk a maiévesekre, mert nekik évente járt egy ingyenút, bárhová, ahová magyar gép jár.

Megyek később a büféhez. Senki. Persze mindjárt gondolhattam volna, hogy a váróban fitogtatja magát. Az utasbüfében találtam rá.

— Ismered a lány? — támadt rám egyenesen szájában cigarettával.

— Milyen lányt?

— Azt a szőkét, aki kilógott a gdanski gépből.

— Menj a fenébe! — mondtam, és már éppen indultam is volna vissza, amikor azt cüccögte a Marlboro:

— Mert én igen.

A szemét! Arra számított, hogy erre hasra esek előtte. Hatásos szünetet tartott, de én is hallgattam. Azon törtem a fejem, vajon mit is válaszolhatnék neki, amikor már látta, hogy ott akartam hagyni és mégis maradtam, mert kíváncsiságom tovább hajtott. Cigarettája végét bámultam. Tudtam, hogy az ilyeneknek elegendő elégtétel, ha szúrhatnak még néhányat. Gondoltam kivárom, elvégre kibírom.

— Érdekel? — kérdezte sunyin.

Nem feleltem. Nem lehet véletlen, hogy ő noszogatja a témát, csak kiderül valami.

— Látom becsavarodtál — lőtt ki még egy nyílt, de aztán lazított. Elégedetten folytatta:

— Öregem! — kezdte már a barátkozást. — Az egy lengyel lány, itt tanult Pesten, az egyetemen. Most végzett. Éveken keresztül a gdanski géppel jött-ment. Többször beszéltem már vele, tudom a címét is ... Megadhatom neked, ha érdekel. De hidd el, nem játékos. Szóval, ha akarod ...? Azonban nekem is kéne valami. Tudod hogy van az öregem: adok-kapok.

— Miosoda? — kaptam föl a fejem.

Közelebb tolta a cigarettáját:

— Dolcsi. Persze kifizetem — tette hozzá gyorsan.

Elképedtem. Gyorsan előkapartam én is egy cigit. Amíg rágyújtottam, az villant át, hogy becsület bajnoka erre nyilván azonnal sorkon fordult volna. De mivel az sohasem voltam, hagytam, hogy a lány győzzön.

— Mennyi kéne?

— Hát úgy .. .

— De hisz honnan a fenéből is szerezhetnék?

— Éppen ez az. Ott van a nyelvtanárotok Kanadából, biztos tele van pénzzel — lendült bele Perecz. — Neked ad, a nyakamat rá. Tudom, hogy különórákat veszel, jóban vagy vele.

— Kádereztél?

— Öreg, ne bomolj! Akkor oké? Két-három kiló kéne, persze nem negyvenért.

Perecz elnyomta a csikket és leszállt a bárszékről. Kétoldalt húzott egyet a zakóján, aztán vál- lamra tette a kezét:

— De a dolog maradjon közöttünk — fejezte be. Elvigyorodott és ruganyos lépteivel eltűnt.

Kértem egy konyakot.

16