Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Iszlai Zoltán: A boldogság szkafandere
baraökvirág és sehol egy tűhegynyi pötty. S ahogy szembefordulva — Paszkó összehúzta a szemét — ahogy most sokgyűrűs kezével kifelé int a londinernek ... nem, hát ennek nincs összenőve a szemöldöke sem. Igaz, jól áll neki a szétválasztott, ritkább szemöldök ... sejtelmesebbé teszi finoman körülfestett, világoszöld szemét. Egy ilyen gyönyörű, érett asszony, dőlt hátra kopottas bársonyfarmerében, sötétkék teniszingében Paszkó. Nemhogy öregedett volna, de még nőtt is! Mellette pedig, valamely puha fényű, divatos bőr ^bőröndjében ott az a lehelletnyi hálóing, amelyre minden bizonnyal kevés szükség lesz ezalatt a háromnapos ágyinterjú alatt... De milyen szépséges az a kutya! döbbent Pasz- kóba a meglepetés, mikor a londiner még két barna bőrtáskát, s egy orosz agarat is behozott a hallba, s a pórázt, mély tisztelettel Ágota kezébe nyomta. Micsoda ízléses csoportozat... az egyre inkább látomássá növő szépasszony az elmondhatatlanul kecses agárral az oldalán már belépett a liftbe. És fölment, s nemsokára kiderül, melyik emeletre. És megfürdik. És — kutyástul együtt — nyilván Pasz- kóra vár. A telefonjára. Hogy elkezdjék a... mi- lyüket is? Ja, andalgásukat a boldogság újból visz- szagördített bársonyszőnyegén, az örök gyémántcsillagokkal behintett, sötétkék mennybolt kárpitja alatt, de minimum a szálló körül suhogó, jóllehet eléggé foghíjas platánfasoron. Ekkor pillantott ki Paszkó a hall ablakán. Záróakkordként appercipiálta a bézsszínű Mercedest, amelynek csomagtartójából a londiner változatlan tisztelettel emelte ki az ugyanolyan barna bőrrel bevont kalapdobozt. A riporter érezte: sürgősen meg kell borotválkoznia és meg kell mosatnia uszodavíztől elsárgult (egyébként figyelemreméltó- an ezüstös, csigás) haját. Virágot is kell szereznie. Kerül amibe kerül, egy szál orchideát... Másnap este növekvő türelmetlenséggel, hervadtén, gyomorfájósan, már csaknem tajtra sikeredve keltették föl a szálló különtermében rendezett érettségi vacsoráról, a könyörtelenül csérogó hölgykaréj csapdájából. A bolgár riporter! Csak egy pillanatra, korábban érkezett valamilyen kiszámíthatatlan ókból, kért bocsánatot iszonyú megkönnyebbüléssel Paszkó a félbeszakítha- tatlan Ágotától, ki már az első, egyébként pompásan sikerült estjükön rákezdte félelmetes és merőben érthetetlen magyarázatait az algoritmusokról és kódrendekről. „A hivatásom, tudod, erről is mindent elmondok, mert az nekem a Mindenem. Meg a kutya, gondolta Paszkó, miközben a tőle telhető méltósággal az előcsarnokba távozott. S amint a védekezésül fölhajtott konyakok ködén átbámulva megpillantott egy Ezeregyéjszakából szalajtott, törékeny, vitorlavászonruhás bolgár török hercegkisasszonyt, érdes rémülettel hallani vélte, hogy megint megfújták a harci trombitákat. És abban a helyben töredelmesen (és részegen) bevallotta magának, hogy még mindig, csaknem negyvenévesen sem érett meg arra, hogy megírja a szuperproblémátlanul kelendő boldogságregényt. Hogyisne! Akikor irkáljon, amikor szárnynyúj- tásnyira tőle, itt imbolyog a szárnyai alá veendő, s főként az Ágota elől megvédelmező, koromfekete boldogság. Fölvonja nevetségesen ívelt szemöldökét. És ezt mondja azon a gutturálisan csilingelő, utolérhetetlen ül lágy, szlávos hangon, hogy „My name is Acija Todorov; how do you do” és ő, mint vízből kibukó hajótörött, valahogy megragadja a kezét s felel: „I am”. Tehát: létezem, a jelenben élek, itt van a helyem, itt találom jól magamat. S ebbe az egyetlen kifejezésbe sűríti meggyőződését és fogadalmát is. Megfogadja, hogy abban a szent pillanatban fölocsúdik az elmúlt boldogság holdkóros kergetésé- ből. Hagyja az avult örömök szemétdombjának rögeszmés kapirgálását, ezt az egyre unalmasabb, művibb kényszerfoglalatosságot. Abbahagyja, és igenis, azonnal belekapaszkodik ennek a — véletlenül tényleg ezeregyéji — koromtündémek meglepően energikus, pici markába. És elvonszolja a kis bolgár riporternőt, ki, a rafinált világítású előcsarnokból, bele, a lombzúgató sötétségbe. S ha nem őt? Akkor az ördögök öreganyját. Csak ne hasonlítson a jól szituált, algoritmikusán szeretkező, kozmetikailag szeplőtelenített férfiszo- morító Ágotára. És Paszkó, ha kissé ingadozva is, de szilajul nekivág a kizárólag jelenbevilágító, holdsarlós nyár- éjszakának. Amcijával, vagy akárkivel, az újra ismeretlen titkokat sutyorgó platánok alatt. Továbbra is csák kurta novellákat ír. Hogy időt nyerhessen. Hogy még minél többször öltözhessek személyesen a vadonatúj boldogságok szkafanderébe. Iszlai Zoltán 11
