Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 4. szám - MÚLTUNK JELENE - Raisz Rózsa: Szarvas Gábor és Eger

MÚLTUNK

JELENE

Szarvas Gábor és Eger

Szarvas Gábor (1832—1895) nevét és személyiségét a Magyar Nyelvőr tette ismertté: 1872-től, a folyóirat megindulásától 1895-ig, haláláig ő szerkesztette, s a Nyelvőr létének ebben a korszakában mint kiváló szervező, harcos, szókimondó vitázó és hatásosan fogalmazó stiliszta, a folyóiratnak vezető egyénisége volt. Az ő ízlésének és elgondolásának felelt meg a folyóirat akkori szelleme és tartalma is: a Nyelvőr erélyesen hadakozott a nyelvújítás túlzásai, a elszaporodó idegen- szerűségek, különösen a hivatali nyelv és a hírlapírás magyartalanságai ellen, és elevenebb, szemléletesebb írott nyelvi stílus kialakítását szorgalmazta. Nyelvi eszménynek a népnyelvet tekintette. A nyelvtisztító szellemű lap később, Simonyi Zsigmond szerkesztősége idején vált igazán elméleti igényűvé, a tudományos munkálkodás nyugodt orgánumává.

Mai nyelvművelésünk — amely természetesen más elveket és gyakorlatot követ, mint a száztíz évvel ezelőtti — az eredményesen működő elődöt megillető megbecsüléssel tekint Szarvas Gáborra, akinek a maga korában sikerült közérdeklődés tárgyává tenni a nyelvművelés ügyét.

Szarvas Gábor későn indult el nyelvész pályáján — első és mindjárt híressé vált nyelvészeti értekezését 1866-ban, 34 éves korában tette közzé a pozsonyi főgimnázium értesítőjében „Magyartalanságok” címmel —, mégis, tudósi működésének rövidsége ellenére, a Nyelvőr szerkesztésében kifejtett tevékenysége és az ott megjelent számos cikke mellett egyéb munkákat is alkotott, a nyelvészeknek ma is nélkülözhetetlen kézikönyve a Simonyi Zsigmonddal közösen létrehozott Magyar Nyelvtörténeti Szótár (3 kötet, 1890—1893).

Egyéniségéről meglehetősen egyöntetű képet alakíthatunk ki a kortársak visszaemlékezései alapján. Szinnyei József, a kiváló nyelvész, aki Pozsonyban tanítványa volt Szarvasnak, éles eszű, következetes, erős akaratú és határozott embernek ismerte meg „félelmetes szigorúságé” latintanárát. Zárkózott volt, dicsérni nem szokott, de minden társaságban ő volt a mozgatóerő, s a kezdő pályatársait önzetlenül segítette, özvegye visszaemlékezéséből megtudjuk, hogy heves természetével nagyszámú ellenséget szerzett magának, de még több lelkes barátja volt. Riedl Frigyes így jellemezte: „Szarvasnak lényeges sajátságaihoz tartozott, hogy vezéregyéniségnek született: nemcsak támadni tudott, hanem a támadás előtt tábort gyűjteni. .. Nemcsak lelkesedni tudott meg lelkesíteni,

hanem dolgozni és dolgoztatni.” (Nyr. 41: 45.) Szinnyei József Magyar Nyelv-beli cikkében (XXVII: ,3.) írta róla: „Kevés híján két évtizeden át gyógyíthatatlan betegségtől gyötörten és a szeme világától megfosztva dolgozott. Nagy lelkierő, hősi lélek lakozott Szarvas Gáborban.”

Tanulságos összefoglalni életének főbb eseményeit: 1832. március 22-én született Adán, az akkori Bács-Bodrog megyében. Édesapja kovácsmester volt. Hétéves korában édesanyjának, Jámbor Annának szülőhelyére, Bajára költöztek, s itt, majd Pannonhalmán járt iskolába, viselve egy ideig (anyja kívánsága szerint) a bencés növendékek ruháját. De „átlátta, hogy ő nem papnak való” (— írja Szinnyei), s tizenhat éves korában föl akart csapni nemzetőrnek, azonban nem vették be a vézna termetű fiút. Az orvosi pályához vonzódott, végül is a pesti egyetem jogi karára iratkozott be, ott hallgatott öt félévet. Több éves betegeskedés — az akkoriban oly gyakori váltóláz — vetett véget jogászi pályájának. Betegsége idején, Baján alakult ki benne a tanári pálya iránti vonzalom. Kezdetben a mennyiségtan és a természettan oktatására gondolt, majd a klasszikus nyelvek felé hajlott.

1858-ban nevezték ki Egerbe, a ciszterci rend főgimnáziumába póttanárnak. 1860 elején a bajai gimnáziumba került (még szintén helyettes tanárnak), rendes tanári állást 1861-ben kapott a pozsonyi katolikus főgimnáziumban. Itt bontakozott ki igazán mint tanár és mint szakember: sokat foglalkozott az ifjúsággal, s felébredt érdeklődése a magyar nyelvészet iránt is. Felesége feljegyzése szerint ehhez ösztönzést az a gyakorlati tapasztalat adott, hogy a latin nyelvi alakokhoz nem tudott helyes magyar nyelvi megfelelőket találni. A magyar nyelvészetben való elmélyülésre azt a módot választotta, hogy rendszeresen tanulmányozta az 1862-ben indult szakfolyóirat, a Nyelvtudományi Közlemények köteteit.

A gimnázium 1866—67. évi értesítőjében tette közzé nagy feltűnést keltő értekezését, a „Magyar- talanságok”-at. Ezt átvette a „Magyarország” című politikai napilap is, és élénk vitákat indított el a magyar nyelv sorsáért aggódó írók és tudósok körében. 1871-ben elhatározta az Akadémia, hogy „a nyelvhasználat jó irányba terelése érdekében” (Négyesy László: Nyelvőr-emlék, Bp. 1890.

21—) folyóiratot indít. Az 1872-ben induló Magyar Nyelvőr szerkesztésével Szarvas Gábort bízták meg.

Nem célja ez írásnak, hogy a Nyelvőr tevé29