Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - JELENÜNK - Józsa Péter: Találkozások Hemingway-jel
gondolta magát, s letette az asztal közepére. — Megkérdezem a kocsmárost, van-e kenyere — mondta és fölállt. Az öreg halász, a kapitány, meg a többiek is, akik az asztalunk körül voltak, érdeklődve figyeltek. Biztosan tudták, miről van szó. Mi is tudtuk, hogy pofátlanság lenne nekiállni enni, ők meg csak nézzék. Ekkor a mi regényhősünk, az öreg halász, visszatolta Bélát a székre. Intett, hogy várjunk. Két palack borral tért vissza, de közben, mint a terülj-terülj asztalkám, a mi asztalunk is tele lett ennivalóval. Mindenki, aki ott volt, lenyúlt a széke mellé a táskájába, és szinte lopva az asztalra tett valamit. Pár főtt tojást, hideg húst, kenyeret, paradicsomot. Menni készülődtünk, de marasztaltak. Igaz, sok biztatás nekünk sem kellett, mert a jó vacsora, a melegítő bor után egyáltalán nem volt kedvünk az éjszakát végiggyalogolni. Az öreg halász meg még biztatott is bennünket, hogy tud ő jó szállást, ne aggódjunk. Gondoltuk, van a közelben valami halászkunyhója, oda hív bennünket. Záróra után tehát rábíztuk magunkat. Mentünk tagbaszakadt alakja után a sötétben, s egyszerre csak valami csillogást vettünk észre. A bárka! — kaptunk észbe. Ott ringott előttünk a hajó, amivel jöttünk. Mikor közelebb értünk a feljáróhoz, felgyulladtak a villanyai. Fogadtatásunkra. A kapitány már ott volt, s vidáman — kissé kapatosán — tisztelgett. — Salut — tisztelegtünk vissza egyenként, s kevésbé borosán. A halász a kapitánnyal együtt levezetett bennünket a hajó alsó utasterébe, ahol csak két tiszta, fehér lepedőt láttunk, de alatta suba és cserge volt. Csodás fekhelyek! Béla rögtön le is dőlt, s abban a pillanatban elaludt. Lajos, az öreg halász, a kapitány, meg én, visz- szamentünk a fedélzetre. A maradék boron osztoztunk, s Lajos a hajnali közös pecázást kezdte tárgyalni az öreg halásszal. Fogalmunk sem volt, vajon akkor hány óra lehetett, de ők abban egyeztek meg, hogy hajnali négykor kimennek halászni. Akkor a legjobb a kapás. A kapitány eloltotta a villanyokat, majd odajött elbúcsúzni. Az öreg halász is barátságosan intett, s nagyokat ugratva fölkapaszkodott a parton. Mi is lementünk Lajossal aludni. — öregem, a horgokat kikészítettem, csalija van az öregnek, félretettünk egy litykót reggelre... Csodás lesz! Nincs kedved kijönni? — lelkendezett Lajos, miközben a takarókat kerestük a sötétben. — Nem lesz abból semmi — mondtam. — Miért? — Akkor most feküdj le, és ha mentek, költs föl engem is! Reggel motorzúgásra ébredtünk. A fejünk felett lábdobogást, hangos beszélgetést hallottunk. Gyorsan fölkeltünk, a hátizsákunkat csak úgy félvállra kaptuk, s fölkászálódtunk a fedélzetre. A hajó még nem ment, de már tele volt utasokkal. Mindenütt az öreg halászt kerestük, de sehol nem találtuk. — A piszok — morogta Lajos. — Átvágott bennünket. Elveszett nemzedék Nem lehet az alakját elfelejteni. Huszonvala- hány éves volt, de már pocakot eresztett, s állandóan gyér szakállával babrált. A színházban senki sem szerette, de nem is gyűlölték. Tulajdonképpen sokan nem is ismerték, nem tudtak róla többet, mint azt, hogy ő egyike a díszítőknek. Mégis, Koszó Pista valamiféle legendát körített személyéhez. Ezt nem lehet pontosan körvonalazni vagy meghatározni. Az mindenesetre biztos, elfelejteni sem. Hallgatag volt. Akár az öltözőben, akár fönt a büfében, akár haverok között; nem szószátyár- kodott. Csak keskenyre húzta tatáros szemét, s úgy figyelt, mintha nem figyelt volna. Mosolyogni se igen lehetett látni. De komoly sem volt. Feloldódni pedig csak akkor tudott, ha eleget ivott. Akkor nevetett is, remegett a hasa, összecsap- dosta a kezét, a térdét. Igen, az ital. Talán ebből csinálta igazán a kultuszt. Leginkább csak rumot ivott sörrel, a színházzal szemközti talponállóban, de azt sűrűn. Napjában többször is eltűnt „beöntésre”. Részegen azonban senki nem látta, még a premierek utáni banketteken sem. Ám Pista néha-néha csak úgy félvállról, mintha épp elszólta volna magát, halványan utalt különféle kemény ivászatokra, ki- tudja-kivel, hét végi whisky-partikra. Ezzel aztán még inkább növelte kétes bűvkörét. S huszonöt-huszonhat éves létére valóban úgy tűnhetett, mint régi és nagy ivó. Bírta? Igen. Szörnyű ügyesen piált. Aki vele ivott, kidőlt. Ö pedig vígan kortyolgatott, akár reggelig. Ügy tűnt, hogy piszok sokat megivott ő is, de egyszer, teljesen véletlenül, kiderült — talán gyenge pillanata volt —, hogy rendszeresen lenyúl a torkába. Jó gyomra lehetett. Ezt már akkor is meg lehetett állapítani, amikor ebédidőben csak úgy falta a friss, zsíros töpörtyűt, s libazsíros kenyeret evett hozzá. Néha könyv volt a hóna alatt, amikor bejött dolgozni, vagy véletlenül találkozott az ember vele az utcán. Legtöbbször egy Hemingway-kötet, alkalomadtán valamelyik kezdő író első kiadása. Ezekről ő sohasem beszélt. Egyszer azonban azt mondta, hogy neki több-kevesebb rendszerességgel írásai jelennek meg az Élet és Irodalomban. Persze, ezt is csak úgy „kibökte”. Ez se érdekli ám igazán. Egyetlen dolog kötötte le: egy dráma. Soha nem volt olyan tűzben, nem figyelt olyan odaadással, nem mutatott gyarló emberi vonásokat, mint akkor, amikor O’Neil Eljő a jegese ment. Minden alkalommal végignézte a függöny mögül ezt a darabot. A kisvárosi kocsma megrögzött alkoholistái körében játszódó dráma mindig nagy hatással volt Pistára. Egy idő múlva magát is Hicki-nek nevezte. Ez a Hicki volt a darab főhőse, aki valamikor kiszabadulván a kisvárosi kocsma törzsvendégei közül, évente egyszer visszament oda, hogy egy egész este itathassa az ottragadottakat. Azok pedig egész 22
