Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - JELENÜNK - Suha Andor: Házam bokrétája
évben várták Hickit, no meg főleg az ingyen piát, a több napos részegséget. Pista tehát Hickinek nevezte magát, de ha jól emlékszem, soha nem fizetett senkinek. Egy vasárnap, a színház nyári szünete idején, barátnőmmel véletlenül a színház környékén kó- borultunk, s belebotlottunk Pistába. Majdhogynem elegáns volt, s azt hiszem, kissé részeg. Sötétkék sportos zakója kigombolva, inggallérja kihajtva, s szürke nadrágjához divatos spanyol mo- kasszint viselt. Szakállát babrálva megkérdezte, nem mennénk-e föl hozzá egy italra, itt lakik, nem messze. Miért is ne? — gondoltam. Lehet, hogy így sikerül egy kicsit megismernem, legalábbis nem- tudni-milyen titkára rájönnöm. Szoba, konyha, fürdőszoba egy régi típusú lakás leválasztott részében. Az utolsó emeleten. Koszó Pista elővett egy üveg rumot, s szódát hozzá. Ittunk, s közben a falat bámultam, ami tele volt Hemingway-fotókkal, rajzokkal, s a pár kötetes kis könyvtár is szinte csak Hemingway-művekből állt. Írógépe is volt, az ablak alatti, kis négylábú asztalon, a fénnyel szemben állt. Papír nélkül. Nem sokáig beszélgettünk, mert Pista észrevehetően, egyre jobban elázott. Aztán meg rátámadt a barátnőmre. Szájon vágtam és eljöttünk. Akiért a harang szól Először blöffnek, hírlapi kacsának hittem: Robert Jordan él. Varsóban egy vállalkozó kedvű, fiatal fotoriporter nem száll le egy idősebb férfi nyakáról, s behálózza fotóival. Aztán a lengyel televízió munkatársai is „szimatot kapnak”, s portréfilmet forgatnak Antonin Chrostról, aki nem más, mint Robert Jordan, Hemingway főhőse az Akiért a harang szól című regényében. Az irodalomtörténészeknek, akik veszik vagy vették a fáradságot és éveken keresztül el tudnak vitatkozni azon, hogy a Hemingway-hősök tulajdonképpen mindig magát az írót jelenítik meg, vagy éppen ellenkezőleg, tehát az irodalom- történészeknek e lengyel férfi léte bizony kissé kényelmetlen lehet. Mert ő, ha így, ha úgy, de azt bizonyítja, hogy az amerikai író egyáltalán nem magáról, hanem őróla vette a „mintát” Jordan hadnagy alakjához. Hazám bokrétája PROLÓG Zárszámadás, 1974. Reggel érkeztem Gyöngyös- tarjánba. Felbaktattam egyedül a templomdombra, szétnéztem és összerezzentem, amikor csilingelni kezdett a fejem fölött a kis harang. Lent a völgyben, a nép feiketében vonult a kultúrházba, meghallgatni a beszámolót. Itt álltam akikor is, mellettem a kisAntonin Chrost részt vett a spanyol polgárháborúban, s ő volt annak a robbantócsapatnak a vezetője, amelyről Hemingway írt, s amely azt kapta feladatul, hogy felrobbantsa azt a bizonyos hidat. A lengyel televízió dokumentumfilmjében a varsói férfi természetesen bemutat a maga szerény módján minden dokumentumot, nincs miért hát kételkednünk. Fényképeket, katonaigazolványokat, iratokat. Egyébként az író ott volt ama támadásnál, amikor a hidat foglalták el a köztársaságiak. Chrostnak, mint parancsnoknak, előtte bemutatták az amerikai írót, s a legyei férfi szerint ez akkoriban semmi különöset sem jelentett. Legalábbis ott. a fronton, nemigen hallottak He- mingwayről. Különösebb benyomást sem gyakorolt rá az író, először kicsit lábatlankodónak vélte, de mivel „sok vizet nem zavart”, a katonai előkészületeknél, s a harcoknál betartotta a front- szabályokat, senki sem törődött vele. A parancsnok, ha tehette, beszélgetett az íróval, aki — s ez kissé hihetetlennek tűnik — nemigen tudta hova tenni az akkori lengyel nemzetet. Chrost, az egész spanyol polgárháborút tekintve, hajdanán nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a híd körüli harcoknak. Ö Robert Jordánnál csak jóval a regény megjelenése után találkozott. Fölismerte a helyszínt, s természetesen magát is. A titkot, ha úgy tetszik, irodalomtörténeti tényt azonban tartogatta. Hogy miért? Erre ő sem ad pontos választ. Talán, mert — vallja — oly sokáig dolgozott diverzióban. A Varsóban élő idős ember alacsonyabb az írónál, de szinte a testvéröccse lehetne. A mostani Chrost nagyon hasonlít az öregkori íróra. Ugyanaz a szakáll, katonadzseki, széles mellkas, tagbaszakadt termet, rövid haj, erős pofacsont. Vadásztrófeák a varsói bérlakás falán, s kéznél az elmaradhatatlan puska is. A portréfilmen nagy, ruganyos léptekkel megy Antonin Chrost a lengyel belváros modem, magas házai közt. Vállán tokban a puska. Hová megy és miért? Robert Jordan a regény végén sebesülten térdel egy fa mögött, jön az ellenség, s ő fölemeli fegyverét. Vajon Antonin Chrostért szól a harang? Józsa Péter bíró. Akkor is szólt a harang, a mise végét jelezte, akkor is feketében jöttek az emberek. Ahogyan elszállt a bronz búgása, a kopott, szikkadt pária szaporán verni kezdte kisdo'oján a bőrt, majd re- pedtfazék hangján megszólalt: „Közhírré tétetik...” Sok minden közérdekűt közölt az emberekkel, végezetül rám mutatott és azt mondta, itt van ez az ember, városból jött, a politikáról kíván 23