Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szabó Sándor, Cseh Károly, Serfőző Simon versei

zsol — ősének szellemként előtűnő kezébe simul bele. Hasonlóan szép megoldású a Bonclány búcsúja. A fotó egyik figurája kettétört arcú, szomorú leány. A semmibe néz, kiürült, merengő tekintettel. Mögötte a másik, mintha már meglátott volna valamit a jövőben. Előrelép, lassan-lassan mosolyogni kezd.

Jelen és múlt. Jelenbe érkező múlt, avagy a múlt hangulatával átitatott jelen. Mindez együtt van a tárlaton. Méghozzá úgy, hogy a képek egymásutánját joggal tarthatja a néző vallomásnak egy távoli ország csodáiról, s egyfajta ars poeticának is.

Németi Zsuzsa

SZABÓ SÁNDOR:

Rövidített tanfolyam előrelátásból

Amikor a beképzelt cirkuszi hímszamár Apuleiust idézi a dromedárnak, oda kell figyelni.

Amikor a vak koldust hamiskártyázáson kapják, és Jeanne d’Arc kukoricagránátot rejteget

a hüvelyében

az már jelez valamit.

Miként azon is el kell gondolkodni,

ha a mi kútunkba fulladt macska

tetemét a szomszéd kútjából emeli ki a vödör

— az ilyesmi fel kell hogy tűnjék, drága barátaim,

majdnem annyira, mint a piros hó.

Ha ilyen, illetve ehhez hasonló előjeleket észlelünk, tudjuk: résen kell lennünk!

És ehhez adjon elégséges erőt a mi urunk ámen.

Veszteségeink gyűlnek

Az emlékeket se találjuk már otthon, akárcsak öregeinket.

A lompos ereszek leheletében ismeretleneket látunk, idegeneket.

Kátyúkkal botlanak, bukdosnak rögökkel.

Az érdeklődés tőlük se,

mástól se tud mit kérdezni.

Egymástól elidegenedünk,

elhidegülünk,

mint e hazától is,

ahonnan a közösségek melegét,

amihez odakuporodhatnánk,

ajtón-ablakon át,

huzattal süvíttette

semmibe az ország.

CSEH KÁROLY:

Hitves

Meg ne égjek: húsodba fogtál — tudom, pelyva e kései zsoltár, asszonyom, Iréne-Krisztina . •.

Elült éhcsikasz ordításom, ingem hűs Veronika-vászon: szent medicina —- Krisztina.

Kitakaríttatta múltját tudatunkból, mint a szemetet.

Országrészek feledésbe tűntek: a Balassit emlegető tájak, a stószi magányt fenyveseikkel őriző hegyek.

Jajos szülötte föld je Mikesnek, Dózsának.

S a világszabadság amerre Petőfivel elesett.

S mind, amit számba ki vesz?

(Jaj, mennyi kínban meg fürödtünk! A halál itt cserkelt közöttünk, felesem, Iréne-Krisztina!)

Talán, ha roppant soká élek, nagyságod feléig fölérek, bujdosó példa — Krisztina.

Mert mit is mondott Pál apostol a zengő ércről, cimbalomról?

— tán sose hallottad, Krisztina.

Igy-úgy három arc üt arcomra.

Jó csönd van. Himnuszol a konyha. Béke vagy, Iréne-Krisztina.

Igazszóló szavaink kivesznek.

A maradék megdadogósodik. Tettekkel nem találkozni, amelyek másokért tennének. Elszaporodó pangó vadvizekként, csak a veszteségeink gyűlnek.

SERFÖZÖ SIMON: Feslő fák erejére

Tüzek szállodái már a kertek, ragyogás ráz eget, földet, folyót. Kikeleti ágablakok nyílnak, piros rügyek, becsavart lobogók.

Értünk magad folyton kifosztod, kenyérként magad szerteosztod, s akárcsak a pompei posztot, görbedten nézlek, Krisztina ...

En, amíg a remény ága renget, tüzek tüze, márciusi gyermek, a feslő fák erejére mondom: győzni, győzni kell a gyökereknek!

19