Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - JELENÜNK - Józsa Péter: Találkozások Hemingway-jel
JELENÜNK Találkozások Hemingway-jel Nem tiltotta meg. Csupán szavai közül azt vehettük ki, hogy ő, személyesen, valamilyen oknál fogva nem rajong az íróért. Hiába a Nobel-díj, a világhír, néhai gimnáziumi magyartanárom csak annyit mondott: „Olvassátok. Egyáltalán nem akarlak én lebeszélni benneteket. Sem befolyásolni. Olvassátok, főleg Az öreg halász és a tengert. De tíz vagy húsz év múlva rájöttök majd valamire. Lehet, hogy a hazugságokra is.” Önképzőkörünk elnöke, Berta Klári — talán kötelességből is — bólogatva helyeselt. Az osztály nagyobbik része, főleg a fiúk, azonban nem tudták mire vélni Kovács tanár úr titokzatos kijelentését, s annál buzgóbban láttak neki az olvasásnak. Sorra böngésztük a Hemingway-könyveket, hátha ráakadunk a titok nyitjára. Délutánokat vitáztunk végig, s lelkesen magyaráztuk a hajthatatlan Klárinak, hogy Kovács tanár úrnak egyáltalán nincs igaza. S miféle hazugságokról beszél, amikor cikkek, riportok, vallomások, s maguk a könyvek éppen az ellenkezőjét bizonyítják: vagyis, hogy Hemingway csak azt írta, ami megtörtént, a legtisztább valóságot. No és a jéghegyelmélet! Az ő egyszavas mondataiban, egy igenben vagy egy nemben is sokkal több van. A drámaiságot pontosan az elhallgatás adja. Így győzködtük egymást, s próbáltuk magyartanárunkat is. Persze, hiába. Kovács tanár urat, aki klasszikus műveltségen nevelkedett — latin— görög egyetemi végzettsége volt —, rajongó humanistának ismertük meg, tehát neki természetesen nem használt a győzködés. Egy kicsit mindig titokzatos maradt, s alig akart eltávolodni kedvenc regényhőseitől, Julien Söreitől vagy Sam Smalltól. Osztályunk nagy része pedig Hemingway-hívő maradt, hisz a hatvanas évek közepén, csupán négy-öt évvel az író halála után, ez nem is lehetett másként. Még jócskán tartott a láz, a legenda, a találgatás. Aztán múltak az évek, valóban sok minden megváltozott, de Kovács tanár úr szavai valahogy bennünk ragadtak. Az öreg halász Nyári vakációnk volt, s Erdélyben csatangoltunk. A városból a Békás-tó felé igyekeztünk, de jó időbe tellett, amíg hegynek föl megtettük az öt kilométert. Hátizsákunk is ráizzadt a hátunkra, mire megpillanthattuk a völgyet elzáró gátat. Térképünk szerint, a gát túloldalán találunk szállást. A kikötőnél. A térkép rossz volt, motelnek vagy kempingnek nyomát sem leltük. Az ég alja már sötétedett, a hegyek között pedig még nyáron is hidegek az éjszakák, így hát gyorsan betértünk a kikötő melletti kocsmába, hátha valaki útba tud igazítani. Hajó tíz perc múlva indul, s a tó túlsó felén találunk szállást — biztatgattak. Nem volt más választásunk. Vettünk jegyet, s útravalónak- melegítőnek ittunk egy pohár rumot. Stílusosan. Bepöfögött a hajó is, ami sokkal inkább tűnt valami kiszuperált, ócska bárkának, mint használható vízi járműnek. Ráadásul — amint később megtudtuk a gépésztől — a motorja egy második világháborús lengyel harckocsiból öröklődött. Hát úgy is ment. Az utasok nagyrészt a Békás-tó körül fekvő — s csak hajóval megközelíthető — falvakba mentek munkából, a városból hazafelé. Több férfinál volt halászfelszerelés, s a horgokat indulás után rögtön bedobták. A hajó kapitánya rájuk sem hederített. De a halak se. Úgy látszik, ismerték már a halászok utolsó próbálkozásait hazafelé, vagy féltek a motorzúgástól, mert egyszer sem kaptak. A tó inkább hosszúkás, mint széles; kiterebélyesedett folyóhoz hasonlított. Utunk egyik végétől a másikig vezetett, légvonalban mintegy húsz kilométer hosszan. A hajó azonban mindig átlósan úszott, falutól faluig. Azonkívül a gát építésekor a tó vize felduzzadt, a kikötők kiépítése pedig még váratott magára, így hát nagyon lassan haladtunk. Jócskán este volt már, mire megpillanthattuk úticélunk egy-két gyenge fényű lámpáját a távolban. A hajó személyzete mindössze két férfiból állt: a kapitányból, aki kormányzott, s a gépészből, aki a jegyeket is árusította. Semmi egyenruha, csak két viharvert hajóssapka jelezte foglalkozásukat. Négyen maradtunk utasok az utolsó állomásig. Egy öreg halász, meg mi hárman, fiúk. Az öregnek négy-öt, igen jól felszerelt botja volt, meg combközépig érő halászcsizmája. Hatalmas, tagbaszakadt alakjával, cserzett bőrével, szakállával, ócska vi20
