Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Előd László: Arlecchino
legalsó ágon lógott s beleveszett egy fekete foltba. A kántor a szederfát kémlelte. Miska már szűkölt hogy rajtaérik, mikor az istálló felől hatalmas dobogás verte föl az udvart. A lovak! motyogta Zsófika. A lovak! gondolta Miska. Megkeveredtek a lovak. Jaj neki, ha valamelyik eltöri a lábát. De nem szállhatott le a két szerelmestől. Hogy repült volna... Az öregbéres meg alszik. — Kijön édesapám. Menj, Dezső, esengett a lány. — Tehát déli harangszókor. A katolikus templom mögött... S mégegyszer odakullancskodott a lány szájára. De akkor már az öreg is ott botorkált az udvaron. — Te, a lovak! kiáltozta az istálló felé, mert biztos alszik az a büdös kocsis s talán épp aközben törik el a ló lába, amíg ő odaér. — Az édesapám — rőkönyödött a lány és ellökte a tanítót s a berliner már ott is feketéit a becsapott ablak mögött. Hát a nyomorult kántora, nem ott állingózott még egy darabvást, mintha a holddal kuráltatná magát! Közben az istálló felől egyre vadabb zu- hogás hallott. Hol ez a gyilkos? ordítozta a gazda s szakadt a torkából az átok vízesése. Majd kér- lelőre fogta a hangját s szelíden kunyerált: Marikám, Bonomó Marikám, te-e-e... Pillanatnyi csönd. A macika újra megugrott s ez új átokzu- hatagot vont a fánfüggő Miska fejére. A kántor a kapuból mégegyszer visszafülelt s mint aki jól végezte dolgát, nagy tempósan megindult hazafelé. Nem úgy Miska. Derekát törve kaszált lefelé. Rögtön megmondok mindent, gondolta, azzal tán megbékélem. Átrohant az udvaron s épp akkor ért az istálló ajtóhoz, amikor Gulyás gazda gutaütésig fölingerelve a keresésire indult. — Hol kujtorogsz, te... A jómadaraknál, ugy-e? A jószág meg törje el a lábát, ugye? Nem a tied, ott forduljon föl, ugye? Zilált kérdőmondatát a szitkok közjátékával fűzte egyetlen drámai művé. Miska állt s érezte, hogy szóhoz kell jutnia vagy gyalázat esik rajta. — De tésúr! — Elhallgass! Ahány kamasz, csak arra vau esze. De elverlek a háztul. Az én jószágomat nem gyilkulod meg. Miska elkeseredetten kapálózott, Nyilvánvaló volt, hogy a gazda a tettlegesség felé hecceli magát. — Tésúr, idehallgasson, könyörögte —, de a gazda már megvadult s úgy ordított,hogy a süket öregbéres is a boszniai okkupációt álmodta a takarmánykukoricán. — Kuss. Az én jószágomat akarod meggyilkúni! Nesze! Nesze! Erős ember volt. Dicsekedett vele, hogy katona korában egymaga kiemelt a sárból egy furvezér kocsit. Miska jobbnak látta a kút fele curukkolni. A gazda egy ideig követte, de amint kidolgozta karjából a dühít, két lépés distanciát hagyott a fiúnak s onnét morogta: megtanítlak én. Majd két lépést tett hátra s onnét dörmögte: Ahány nyomorult kamasz van! A végén már a konyhaajtóból replikázott a szikrázó szemű kocsis állítólagos kifogásaira: Ne hazudj nekem! Miska égő fejjel, süket füllel borult a kútkává- ra. Tizennyolc éves múlt az őszön, innét-onnét legény, s esztendők óta nem verte meg senki. Mit gondol ez, így gázol át rajta? S még ő akarta figyelmeztetni?! Huj, ahány vénember van a világon ! Hogy ő lányozott!... És ha tette volna ? Hát ő nem tette? A legrosszabb híre volt még egy-két esztendeje is! Hogy már csak dohogni tud? Érezte, hogy a kántornál jobban gyűlöli. S hirtelen a Zsófikát látta, amint az ágya szélén a kezeit tördeli. Avval is ilyen csúnyául tesz, szegénnyel. Mert attól is irigyli, hogy fiatal. Szé- gyellte magát. Lett volna szíve bevádolni! Persze, a kántor! De hát mibe reménykedett? Majd az ő kedvéért lány marad talán? A kántornak, igaz, nincs sok emberformája, akkor már inkább valami derék tiszteletes, de ha neki ez tetszik. Na, lesz itt nemulass, ha a vén ember a homokot meglátja. Ha ugyan az utolsó szemit is bele nem tiporja a földbe. Vajon elengedik-e holnap? Elengedik ám! Az utcára sem engedik, s velük kell hálnia is! Megaláztatásában testvérének érezte a Zsófikát. Fiatalok: egy tábor. Égő szemeibe nagy, keserű könnyek gyűltek. Maga sem tudta, a kisasszonyt siratja vagy magát. Hirtelen fölállott, odalopózko- dott a góréhoz, fölemelte a sajtárt, telemerte homokkal s visszasompolygott az ablak alá. Elébb a kezével egyengette el, puhította föl a letiport homokot, aztán ráborította, ami a sajtárban volt, Néhány simítás és nyoma sem volt a tanítónak. Ez hétfőn este történt. Szerdán délre a Zsófika a kántor felesége volt. Gulyás gazda mit tehetett, nyáron duzzogott, őszére megbocsátott. (Németh László) Lelkes László Napkelet, 1927. 498—503. ELŐD LÁSZLÓ: Arlecchino (avagy: a tagadás tagadása) A nagy lehetőség szerelemnek álcázza magát, húzza egymást két ismeretlen, kéz a [kézbe, szunnyadó álmaik ébrednek virradatra, napra, és esküsznek: több ez, mint mirigyek újjáéledése Széptevéseik szembe fordított tükreiben a közös cél, iaz egy-akarat két arlecchinója játszik, és nem tudni miért, a játék félbeszakad, s az ember kérdőjelekké görbíti szép éjszakáit Maradnak az önmagunknak adott válaszok, hitünk, mely rettentő jerős és feltétlen szabad már nem kér igazolást: erősítse a másik; a nagy lehetőség: gondunk, amit a társunk megtagad 18
