Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Lelkes László (Németh László): Fiatalok: egy tábor
valaki abban a sötétben, hogy szedres-e vagy sem. S csakhogy a gazda egész tökéletesen belássa az ő torkoskodó jóhiszeműségét, jó fennhangosakat cuppogatott. De úgy látszik, a gazdának kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy őt a fáról leszüretelje. Még a cuppogásra se lett figyelmes. Leguggolt az ablak alá, kiborította a meszessajtárt, s ami homok volt benne, a meszeslapáttal óvatosan szétteregette. Alig egy ölnyire futotta. Keveselhette, mert még egy fordulót tett, mégegyszer kiteregette a homokot, aztán mégegyszer, úgyhogy egész a fáig ért a homok. Ez gyanakszik valakire! — gondolta — s eszébe jutott a nyurga kántortanító. Az ilyen kocsisgyerek itt lebzsel, ott fülel és sokat megtud az urak dolgaiból. Pünkösd utáni vasárnap volt. A góré- ban hányta a kukoricát s látja, hogy a Zsófika kikíséri a tanítót s ahogy kikíséri, benn felejti a kezét az övében. Ö már akkor megbillentette volna azt a nyizger tanítót, de méginkább, amikor állo- másramenet fölvették a kocsiba s a kisasszony egész úton vele pajzánkodott. Nincs semmi emberforma azon a kántoron, igaza van a Gulyás gazdának, hogy nem hagyja neki a Zsófikát. Hogy pörültek a múltkor is ebédnél. A konyhába is kihallatszott úgy verte a tésúr az asztalt, hogy nem annak taníttattalak. Az asszonyság ment be a té- fölös lepény mellől: nyughass te, meghallják a cselédek. Mert ilyen nagyra van a paraszt. Hanem igaz, ráér még a Zsófika. Amíg ez átvillant rajta, merőn ókumlálta a gazda minden egyes mozdulatát. Az asszonyság se készíti el jobban a virágos ágyást, mint az az ablakalját. Vájjon idemerészkedik-e a kántor? De hogy a kisasszony is csak ilyen lány! Az ablakon át beszél a legénnyel! Közben a gazda mégegyszer megvizslatta a remekit, visszafordult a pincének, kan- csóra cserélte a sajtárt és beböeöllézett. Mialatt Miska szeme őrá veszett, az előszobában kigyúlt a gyertya. No most! repesett föl a Miska szíve s várta, mi következik. Ott állt a kisasszony a gyertya fényben s egy hideglelősét nyújtózkodott. Aztán leült az ágya szélére s a két markába hullatta a fejét. Akkor megint fölkelt és eltűnt a Miska szemeköréből. Bizonyosan járkál, gondja van szegénynek. Egyszer csak a másik ablakon látja kitekinteni. Félrehúzza a keszkenőt és kinéz az éjszakába. Azután megint visszamegy az ágyra és a kezébe temeti arcát. Na ez nem akar alunni, gondolta Miska s izgatott kíváncsisága egyszerű emberi érdeklődésbe hűlt. Sose hitte, hogy ilyen érdekes, aki egyedül van. Pedig csak nyújtózik, járkál és az orrát lógatja. Mégis annyira más, mint amit napközben ismer. Mintha nappal túlontúl hangos és jókedvű volna. Hát ezt takargatja a jókedvivei. Talán a szedret is azért rázatta a Janinak. Na aligha ide nem ér a kántor! S már hallotta is, hogy a Kovácsék kutyája ugyancsak hecceli magát. Egy alattomos hang szerényen békítgeti. Ott sunyit, hogy bemerészkedhet-e. Kár, hogy nem tart a gazda kutyát, az legalább lehúzná. Az árnyék a kapufél mögött még mindig nem mozdult, s Miska nem bírta már a nyakát tekerni, mocorogni meg félt. A kisasszonyát nézte hát. Azon furcsa nyugtalanság vett erőt. Egyhelyben tipergett és kezét tördelte, mintha megérezte volna, ki áll a kapuban. Most már a Miska is tudta, hogy csak a kántor lehet. Egyszer csak hallja, hogy jön valaki s ellép a fa alatt, egyenest az ablak alá. Bele a homokba! Kárörvendett Miska s majd hogy rá nem köpött a kántor pörge kalapjára, amely mellett egyszer fácántoll ékeskedett. Azt az egyet lőtte világéletében. A kántor megkoccintotta az ablakot. Egyszer, kétszer. Harmadszor nem kellett megkoccintani, mert akkorra elhúzódott a berliner. Egy pillanatra, a következőben már le is esett s lopva, minden zuhéj nélkül kinyílt az egyik ablakszárny. A két fiatal összesutyordult. Miska lejebb hajolt, hogy hallhassa őket, közben vagy tíz szem szeder poty- tyant a tanító köré. — Jár itt valaki? — riadt meg a lány. — Csak a szeder — nyugtatta meg a tanító. — Szétsétáltatott egy pillantást s visszafordult a kisasszonyhoz. — Hát igen? — Édesapám sosem bocsátja meg. — Dehogynem. Ez az egy lánya van. S ha már úgysem segíthet. — És már holnap. Megpróbálom még, hátha... — Nincs értelme. Csak jobban őrizteti. Nem lesz több ilyen alkalom. A búcsúra nem meri el nem engedni. Ahány lány van a faluban, mind fölmegy Pásztra. — Már el is engedett, de ha... — Nem-nem, tudja hogy nem leszek ott. Azt hírlelem, hogy hajnalban Pestre utazok. Fülehallatára mondtam a Hangyában. — Istenem, úgy félek. — Nem történhet baj. A tolongásban elmarad. Én a templom mögött várom. Este hatra Fehérváron leszünk Az édesanyámat tudattam. — Irt neki? — írtam. Zsófika sóhajtozott. Borzasztó, borzasztó. Nem várhatnánk meg? A kántor közelebb férkőzött a lányhoz és súgott, búgott, kurrogott neki, mint a galamb. Miska nem volt bátor legény, de a nyakába ugrott volna. Kell neki. Persze, kell neki. A lány is, a föld is. Kétszáz hold s az egész három tagban. Tudta ez, kire pödörje a kis bajszát. Hanem abból nem eszel pajtás. Itt marad a gyeled! Nem engedik a Zsófikát Pásztra. De még ha engednék is, majd beleszólok én. Talán még meg is hálálja a gazda. Egy messző bor legalább is kijár. A fiatalok összeborulva sutyorogtak. Egy-egy hangfoszlány ütötte meg a Miska fülét. Egyszer a Zsófika búgta: Mi lesz, ha nem bocsát meg édesapám? Ami a boldogságunkhoz kell, akkor is megkeresem, önérzeteskedett a tanító. Holnapután délben az asszonykám leszel, suttogta máákor s átfogta a lány kihajolt nyakát. — Majd ha fagy, gondolta Miska s a csókra akkorát mocorgott a fán, hogy a szeder csak úgy ömlött a tanító nyakába. Mi az, riadt vissza a fiatalember. A hold kikúszott a szőllőhegy fölé s épp odasütött az ablak alá. A szederfa egyetlen ezüst —tömb volt, nagy fekete ágakkal cifrázva. Miska a 17 >. I
