Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 3. szám - JELENÜNK - Takács Péter: "Nem ütik a jogászt agyon"
hangzott el a „jogász” szó. Akkor is pejorative. Szomorú, de felvethető, hogy jogásztársadalmunk megítélése szempontjából mennyire tekinthető ez általános véleménynek. Válaszunk lehet tagadó is, de az, hogy egy ilyen kérdés felvetődhet, már maga is ítélet. A véleményformálást azonban ne hamarkodjuk el. Azok a külsődleges, viselkedésbeli sajátosságok, amelyekkel a mai jogásztársadalomban találkozunk, egyrészt a már említett koordináták szerint differenciáltak, másrészt pedig — és itt ez a fontosabb —: a függetlenségképzet, ill. a függetlenség felszíni jelei és a valóságos, de olykor csak a közérzet szintjén felfogott függőség ellentmondásainak megnyilvánulásai. Az ebből származó szerepek elfogadása vagy el nem fogadása persze a jogászok ügye, magának a szerepeknek a léte azonban már társadalmi kérdés. Felvethetők további kérdések is. Az eszközszerep elfogadásától ugyanis csupán egy lépésnyi távolságra van a „parancsra tettem” világa. Két viszonylag fontos jelenség is arra utal, hogy ezt a lépést nem nehéz megtenni. Az egyik a középszintű döntési pozíciók jelenlegi megoszlása, a másik a köznapi tudat egyik „furcsasága”. A már több mint egy évtizede tartó gazdasági mechanizmusbeli változások megmutatták, hogy a „technokrata” értelmiséget be kell vonni a döntési folyamatokba. A mai napig ez többé kevésbé meg is történt. A jogász azonban ott áll a „taccs- vonal szélén”: vagy a döntés jogi alternatíváinak kidolgozását, vagy a már megszületett döntés legi- timizációját bízzák rá, nem is beszélve az olyan prózai feladatokról, mint a döntés végrehajtása, esetleg kikényszerítése. Tévedett Bacon, mert a tudás még nem hatalom, és igaza van annak, aki szerint a hatalom ugyan nem tudás, de feltétlenül szüksége van bizonyos ismeretanyagra. S ameny- nyiben ez az integrált tudás csupán a technikai, ill. a gazdasági ismereteket foglalja magába, úgy a normativitás „tudása”, a jogászi ismeret és jogi „okosság” csak külsődleges, függelék jellegű lehet. Számos mérnök és közgazdász folytat manapság jogi stúdiumokat, de arányban áll-e ezzel azoknak a jogi szakembereknek a száma, akik közgazda- sági, számítástechnikai, gépészmérnöki stb. ismeretekkel bővítik szellemi kapacitásukat. Nos, ez is azon kérdések egyike, amelyet válasz nélkül hagyunk, csupán azt szögezve le, hogy itt nem egy- egy személy vagy egy-egy munkaterület, hanem a döntések komplexitásáról, ill. a komplex döntési rendszer jogi mozzanatokkal való tartalmi kiegészítéséről van szó. A másik döntő momentum, amely a fent említett lépést könnyíti, a köznapi tudat ama fétise, mely szerint a jog, mint rendszer csak jogászi logikával megérthető, logikailag egyértelműen ösz- szefüggő, zárt test. A vélemény reális alapja az, hogy a jog a társadalmi élet mind nagyobb területét igyekszik saját logikája szerint értelmezni és magába foglalni, továbbá ez az a szféra, ahol a tettek következményeinek és a siker esélyeinek, vagy a veszteség kockázatának kikalkulálásához szakemberre van szükség. A józan ész azonban téved, hiszen a jog egyrészt nem koherensen zárt rendszer, másrészt (micsoda pech a jogászokra nézve!) épp jogászi logikával nem érthető meg. Miután ezen állítás első részének bizonyításaként visszautalunk a normativitás és a társadalom kapcsolatáról leszögezett téziseinkre és jelezzük ama tényt, hogy a változó társadalmi viszonyok szabályozását egy alapjaiban stabilitásra törekvő rendszernek kell ellátnia, továbbá kiemeljük a valóság egyedi jellegének és a jog különös-tipikus mivoltának ellentétét..., szóval amíg a jog zárt logikai rendjének képzetét, ha utalásszerűén is, de sikerült cáfolnunk, addig feltehetőleg lecsillapodtak tisztelt jogászolvasóink kedélyei és belátják, hogy második állításunk is megállja helyét: a jogászi logika ugyanis csupán a jog kezeléséhez elegendő, megértéséhez már nem. A jogászra annak van szüksége, aki tudni akarja a „hogyan”-t; a jog lényegi összefüggéseinek, a „miért”-nek megválaszolásához azonban már nem elégséges a jogi szaktudás és logika. Az ügyfelet vagy az alkalmazó intézményt persze egy pillanatig sem érdekli, hogy ügyvédje, jogtanácsosa tudja-e a „miért”-et és ismeri a jog természetét, ha egyébként jól végezve dolgát megnyeri a pert; a jogászi munka, ill. a jogi tevékenység szempontjából azonban nem közömbös e tény. Nem közömbös többek között azért, mert csak ezen ismeretek birtokában képzelhető el, hogy a jogász a társadalmi-politikai döntés függelékéből annak egyik tartalmi meghatározója legyen. Számos körülményt lehetne még felsorolni arra, hogy a morális kérdések mögött milyen vaskos gyakorlati tények húzódnak meg és még egy tudati mozzanatnak is mekkora jelentősége lehet, de e két kiemelt jelenség is mutatja: a jogászi magatartás különböző vonatkozásainak megítélésében alapvető kérdés a jog, illetve a jogi tevékenység társadalmi kondicionáltsága. Az egyoldalúság elkerülése érdekében azonban ugyanezen viszony másik oldalát is megvilágíthatjuk; a jogászi (itt csupán a jogalkalmazói) tevékenységet, mint szubjektív mozzanatok egységét vizsgálva. E szubjektív jelleget azzal szokták eliminálni, hogy a jogalkalmazási folyamatot a logikai szillogizmus keretében, a „ha..., akkor...” szerkezete szerint ábrázolják. A szillo- gisztikus szerkezet, mint a jogalkalmazás alap- struktúrája már ott is megkérdőjelezhető, hogy a jogi relevanciával bíró tényállás megállapítása maga is szubjektív elemeket rejt magában, nem is beszélve a „ha a tényállás megvalósult, akkor milyen jogszabály alapján és milyen döntést kell hozni” kérdéséről. Az ügyvédi vagy a jogtanácsosi gyakorlat pedig egyenesen azt mutatja, hogy nem a premisszákat kell előbb megkeresni, hanem a képviselt fél érdekeit szem előtt tartó konklúziót, s ehhez célszerű utólagosan összegyűjteni azokat az előfeltételeket, érveket, melyek a következtetést alátámasztják. Gyakran találkozunk olyan véleményekkel (pl. J. Frank), amelyek szerint a bíró is így jár el; ez azonban a mi viszonyaink között túlzás, még akkor is, ha igen sok bírói ítélet tartalmaz utólagos „racionalizáló” elemeket, azaz 19
