Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 3. szám - JELENÜNK - Takács Péter: "Nem ütik a jogászt agyon"
olyan érveket, amelyek az indoklás során nagyobb szerepet kapnak, mint a döntésben. Igen gyakori •— s véleményünk szerint megalapozott — vélemény az is, hogy egy ügyben nemcsak egyfajta helyes döntés hozható; ha pedig így van, akkor legsürgetőbb feladatunk a jogalkalmazói döntés szubjektiv-szelekciós mozzanatainak tisztázása. Igaz, heves szakmai viták zajlottak már arról, hogy a tényállás felderítésének folyamatától (ahol bizonyos értelemben a bíró is az események „tanúja” és a tanú is „bírója” lesz) a jogszabályértelmezésen át a diszkrecionális-mérlegelési jogkör alkalmazásáig milyen folyamatok zajlanak le a jogalkalmazói szubjektumban; a lényegi kérdést azonban majdnem mindenki megkerülte. Egy-két kivétellel ugyanis elfelejtették észrevenni a következő paradoxont: igazuk van a pszichológusoknak, akik szerint az ember nem képes magát függetleníteni az őt befolyásoló szubjektív tényezőktől, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a jogalkalmazók többsége azt teszi, amit a jogszabályok, ill. egyéb normák elvárnak tőle és többnyire objektív jellegű határozatok születnek. Az egyik oldalon tehát ott áll az elméletileg alátámasztott tény, miszerint a jogász nem puszta csavar egy mechanizmusban, hanem személyiségén, mint alakító csatornán keresztül értékeli az eset összes tényszerű és jogi körülményeit; másfelől azonban statisztikai valószínűséggel kiszámítható, hogy egy-egy ügyben milyen ítélet várható. E „kiszámítás” persze bonyolultabb és kevésbé nyereséges feladat, mint részt venni egy tárgyalássorozaton, de nem kizárt. Amikor pl. Green kimutatta, hogy bizonyos tényállásbeli elemeket (a sértett személyének jellemző tulajdonságait stb.) az egyes helyi bíróságok milyen korrelációval vettek figyelembe, akkor elemzését a gyakorlati szakemberek prognózisként is használhatták, holott a jogszabályok egyetlen szót sem szóltak e tényállásbeli elemek megítéléséről. E módszer vitathatósága két forrásból ered: egyrészt lehetetlen minden számba jöhető körülmény megítélésének valószínűségi szintjét napra készen elkészíteni, másrészt néhány szubjektív elem nem térképezhető fel. Ez utóbbi tény következménye, hogy az ügyvédnek még mindig célszerűbb retorikai és pszichológiai ismereteket szerezni, mint a matematika rejtelmeit kutatni. Figyelmesen körültekintve azonban sok minden világossá válik. A jogszabály nem ellenőrzi, hanem irányítja a döntést, többek között azzal, hogy az egyes alternatívák várható következményeit maga a jogalkotó értékeli. A döntés irányítása azonban meglehetősen bizonytalan fogalom: a bíró állapítja meg, hogy vajon fennállnak-e azok a tények, amelyekre az olykor általános fogalmakat használó jogszabály vonatkozik (pl. közérdek sérelme stb.). A jogalkalmazásnak továbbá a konkrét helyzetben kell érvényre juttatnia a jogalkotó által esetleg egészen más korban és más viszonyok között kifejezésre juttatott akaratot. A mi szempontunkból azonban most az kap kiemelt jelentőséget, hogy a jogász a jogi döntés kimondásakor az egész élete folyamán őt ért impulzusoktól is függ. Befolyásolják tapasztalatai, intellektuális és érzelmi viszonyai csakúgy, mint politikai vagy jogi nézetei, értékei; pl. az igazságosságról, a fennálló hatalomról, a jog céljáról vallott nézetei stb. És a jogalkalmazás folyamatában az empátiás képesség legalább annyira fontos lehet, mint a jogi képzettség. A másik oldalon azonban ott találjuk a tradíciók kötőerejét, a képzés során szerzett elvi és a gyakorlatban elsajátított praktikus szempontokat, a jogszabály-értelmezés — alkotmányos úton is előmozdított — azonos technikáját, illetve a fel- lebbvitel során a „bíró felett bíró” szituációt. S ha mindezeket számba vettük is, még mindig nem beszéltünk arról, hogy bár a jogászok is a szubjektív tényezőknek és külső hatásoknak alávetett lények, de egyben speciális módon és szempontok szerint kiválogatott szakemberek is. Főleg ez utóbbi ténynek tudható be, hogy a szubjektív tényezők nem veszélyeztetik magát a jogot, vagy annak „objektív” követelményeit. Sőt, olykor épp ezek a mozzanatok a jogalkalmazás racionális elemeinek kifejezői, mint pl. a jog céljáról vallott felfogás vagy az intuíció, ahol — a közfelfogással ellentétben — a felgyülemlett tudás, emberi tapasztalat és képesség nyilvánul meg. Ugyanakkor az is megfontolandó, hogy a racionális tényezők is a jogászi szubjektum közvetítésével jutnak kifejezésre. A jogalkalmazói döntés tehát sohasem olyan térben születik, ahol a társadalom egyéb tagjainak, ill. szervezeteinek az értékrendről, célokról, eszményekről vallott felfogása nem érvényesül és a jogász szabadon gondolkodhat a jog „tiszta” logikája szerint; ugyanakkor a különböző érdekeknek a bíróságon való összeütközése sem mentes a résztvevők érzelmi, személyiségbeli világától. A jogalkalmazói paradoxon tehát nem is látszólagos, hanem a jogászi tevékenység kemény valóságát jelző ellentmondást jelez. Ezt tudat alatt minden jogász érzi, de annak tudatos felismerésére, felhasználására — úgy véljük — igen kevesen törekednek. Lehet, hogy e megjegyzésünk — csakúgy, mint néhány más gondolat •— komoly ellenvetésekre talál szakmai körökben, de álljon itt egy utószó. Nem felesleges talán tudatni, hogy e néhány sor a jogászi magatartás és a jogi tevékenység összefüggéseinek csupán egyes, elsősorban jogelméleti aspektusait világítja meg. Tekintettel a téma jellegére a korlátozás szükségszerű volt (az egyéb problémákról egy másik alkalommal kívánunk szólni), ahol pedig egyes kérdések válasz nélkül maradtak, ott szándékosan jártunk el így. Szerettük volna ugyanis elkerülni az olykor csábító egyedi ítéleteket, illetve a szélsőségesen szubjektív vélemény- formálást, így tudatosítva: a megoldás alkotó együttgondolkodást igényel. Bizonyos kérdésekben talán tévedtünk is. A megalapozott ellenérveknek azonban engedni fogunk, hiszen a cikkírónak vállalnia kell, hogy rajta teljesedjenek be (ha csupán a gondolatok terén is) a címként idézett híres-hírhedt jogásznóta zárósorai: „egyszer vertek jogászt agyon..., azt is jogász verte agyon”. Takács Péter 20
