Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 3. szám - JELENÜNK - Takács Péter: "Nem ütik a jogászt agyon"

és a szabálysértési bírságot kiszabó vámtisztviselő, ugyanúgy tartozik e kategóriába az igazgatói utasítást kibocsátó vállalatvezető, a tanácsrendeletet megalkotó képviseleti szerv vagy a parlament. A jogász helyzetének sajátossága az, hogy ő hivatásszerűen, specifikus tevékenységként alkalmaz jogot vagy vesz részt a jogalkotásban, így hát túlnyomóan az ő praxisában realizálódik a jogi norma.

Aki tehát a jog megismerésére vállalkozik, annak — a jogszabályok ismeretén túl — azt a tu- datos-szubjektív elemet is meg kell értenie, amelyet a jogi tevékenység magában rejt. Ismerjük-e e mozzanatot és vonatkozásait? Sajnos nem kellőképpen. A jogalkotásban például tisztában vagyunk azzal, hogy azt el kell választani a politikai döntéstől, de kevésnek mutatkozik csupán a for- mulázási kérdéseket hangsúlyozni, miszerint a jogász feladata a politikai hatalom akaratának a jogi kategóriák nyelvére való „lefordítása”. Hogyan történik e formulázás; miként hidalja át a jogász a politikai döntés természetének és a jogrendszer sajátszerűségeinek különbségeit? — ezek azok a legfontosabb kérdések, amelyek a jogalkotás kapcsán felvetődnek, s mindaddig, amíg ezekkel nem vagyunk tisztában, kénytelenek vagyunk beérni a jogalkalmazás önépítő, azaz a praxis normát alakító szerepének hangsúlyozásával. Természetesen ez utóbbi is a feltárandó problémák közé tartozik, hiszen itt vetődik fel, hogy mennyiben tekinthető a jogalkalmazás hatalmi tevékenységnek; mi a különbség az egyes területek hatalmi jellege között stb. A jogot, mint totalitást tekintve e hatalmi jelleg homogén, de ki tagadná, hogy óriási különbség van egy bírói ítélet és egy gumibot között.

Fontos tehát, hogy megkülönböztessük a jogalkalmazás területén kitapintható magatartástípusokat. Samu Mihály szerint három alaptípussal jellemezhető a jogászi magatartás; azzal a megkötéssel, hogy „tiszta” formában az egyiket sem lelhetjük fel, a valóságban ezek csupán mint tendenciák figyelhetők meg. A „hivatalnok” típusú jog- alkalmazó (legyen az bíró vagy vállalati jogtanácsos) legfontosabb sajátossága, hogy nincs tekintettel a konkrét élethelyzetekre, a jogi normát szakmailag magas színvonalon ugyan, de mereven értelmezve hoz döntést. A valóságot mintegy megerőszakolja a joggal, pontosabban: a rugalmatlanul értelmezett jogi normával. A „politikus” típus viszont a napi politikai állásfoglalások szerint jár el, valós vagy vélt politikai érdekekre tekintettel a bírói ítéletet, államigazgatási határozatot stb. is a rövid távú politikai célok realizálási eszközének tekinti. Mint szélsőséges zoon politikon hagyja figyelmen kívül a jog sajátosságait és funkcióját.

Mindkét típus jellemzője a jogalkalmazás hatalmi jellegének meg nem értése: a jogalkalmazó vagy fel sem fogja vagy eltúlozza azt a hatalmi viszonyt, mely az állam, az állampolgár és közötte áll fenn.

„Én azt a típust részesítem előnyben — rögzítette az előadó —, amely a jogi értékek érvényesítéséért dolgozik. Ez a demokratikus típusú jog- alkalmazó.” E magatartás előnye, hogy éppúgy

tisztában van a hatalmi jelleg követelményeivel, a szocialista humanizmus igényével, mint a jog természetével és ennek következtében képes a jogi értékek megőrzésére-kialakítására. Létezik-e ez a típus a valóságban ? — vetődhet fel a kérdés. Konkrét vizsgálataink nincsenek arra nézve, hogy menynyiben jellemzi jogi életünket a demokratikus típusú jogalkalmazás, így csak annyit célszerű kiemelni, hogy ez is tendencia, csakúgy, mint a „hivatalnoki” vagy „politikus” mentalitás, s mint ilyen „idea”, a valóságos életben célként tételezendő, megvalósítandó.

Ez az — ha nem is csupán ennyi — amiről a jelzett előadáson szó esett,

... és amiről nem,

azt e letisztult gondolatok kiegészítéseként itt fűzzük hozzá az elhangzottakhoz. Fontos ugyanis annak hangsúlyozása, hogy a jogi tevékenység differenciálódása a jogászi magatartás különbözőségét vonja maga után, s egy-egy jogterület speciális követelményrendszere meghatározó jelentőségű a jogalkalmazói beállítódásokra is. Amikor a politikai szférának a joghoz való viszonyáról van szó, egyetértünk a fentiekkel abban, hogy a jog közvetítő medhanizmusok beiktatása révén képezi le a politikai döntést, és ugyancsak különböző közvetítések révén befolyásolja azt maga is, de ezen a szinten még nem érthető meg, hogy miért különbözik egy ügyész és egy termelőszövetkezeti jogtanácsos tevékenységé, magatartása. Ebből a szempontból — véleményünk szerint — több reláció jellemző voltát és determináló hatását kell kiemelni.

Az egyik az, hogy a norma — természeténél fogva — semleges jellegű. A jog, mint normarendszer a társadalom irányításának-szabályozásának funkcióit csak akkor tudja ellátni, ha a társadalom viszonyait annak minden ellentmondásával együtt a saját világába transzformálja. E transz- formáció közben a valóságot a saját képére gyúrja, és az ellentmondásokat a mindenkori uralkodó osztály, csoport akarata (politikai hatalma) szerint, bár a norma ti vitás követelményei alapján manipulálja. Ezzel a valóságot, ill. annak ellentmondásait homogénné és semlegessé teszi.

E történeti ténnyel Marx óta mindenki tisztában van s tudjuk, hogy olyan drámai konstrukciókban fejeződik ki, mint pl. az egyenlő mérce alkalmazása az egyenlőtlen emberekre, a valóság egyenlőtlenségeinek újratermelése stb.

Amikor azonban a társadalom a jogász működését igényli, akkor nem csupán egy olyan szakemberre van szüksége, aki a kialakított konstrukciók között eligazodva egy gazdasági vagy társadalmi döntés jogi mozzanatait éppúgy ki tudja kalkulálni, mint a közgazdász a profitot. A társadalomnak, pontosabban a fennálló hatalomnak azonban szüksége van még valami másra is. A normarendszer működése, tehát a jogász tevékenységében való realizálódása során ugyanis ugyanaz az akarat, ugyanaz a hatalom, mely korábban az ellentmondásokat felszívta jog szférájába, most saját elképzelése szerint kívánja azt visszaültetni a valóságba, mint megoldott ellentmondást. S e meg16