Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 3. szám - JELENÜNK - Takács Péter: "Nem ütik a jogászt agyon"
oldásban — melynek neve egyébként: igazság — már nem csak a jog logikája működik, hanem a mindenkori hatalomé is. E két mozzanat (a valóság homogénné és semlegessé tétele a normában, ill. a norma differenciálttá és politikussá tétele a valóságban) nem egymás ellentettje, hanem a társadalom irányításának a megszüntetve-megőrzés szerinti magasabb fokra emelése. A jogászi magatartás megítélésének egyik szempontja tehát a jogásznak a — helyzetéből következő — viszonya a hatalomhoz. S e viszony a jogi munka területei szerint változik. Amikor a köznapi tudat megítéli a jogászt, ill. megítél egy-egy jogi munkaterületet, akkor a „józan ész” logikája szerint e hatalomközelséget és a norma hatalmához való fent jellemzett viszonyt ítéli meg. A köznapi tudat véleménye persze számos mozzanatból épül fel. A megítélendő szerkezetéhez igazodva figyelembe veszi egyrészt azt, hogy egy konkrét jogterület szakemberének magatartását és hatalomhoz való viszonyát maga a jogszabály vagy más (politikai, etikai) norma szabályozza-e. Amennyiben e viszony többé vagy kevésbé a jogi norma által szabályozott (pl. a bíró függetlensége stb.), úgy a józan ész értékelése —, talán a jogi norma semlegessége miatt — többnyire semleges. Ameny- nyiben azonban e viszonyt a politikai vagy az erkölcsi normák ill. erkölcsi, politikai töltésű normák szabályozzák, úgy a jogász megítélése attól is függ, hogy a mindennapi tudat értékítélete magába fogadta-e az adott nem-jogi normát (pl. ügyvéd, ügyész). Az adott nem-jogi norma elfogadása esetén a konkrét jogi munkaterület ill. az ott dolgozó jogász megítélése pozitív, elutasítása esetén, negatív. Talán ezzel magyarázható — a tradíciók hatásán túl — az is, hogy a bírák, ügyvédek, ügyészek megítélésében egységesnek mondható közvélemény még mindig bizonytalan, a vállalati jogtanácsosokkal kapcsolatos állásfoglaláskor. A mindennapi tudat által a jogászról alkotott ítélet kimondásakor figyelembe vett további mozzanat jóval messzebbre kalauzol bennünket. Ez a fentebb említett másik — a jogász helyzetét általában is jellemző — reláció, amely finom distinkcióival megadja „hatalomhoz való viszony” kissé még misztikus tételének felbontását is. S ez: a jogásznak a hatalom funkcionális rendszerében betöltött szerepe. A funkcionális hatalmi mozzanatok ugyanis különböző követelményeket állítanak a jogászok és nem-jogászok elé. A presztízs-hierarchia kiépítése az újságírók, költők, művészek dolga, az anyagi preferenciák rendjének és az erőszakkal való akaratérvényesítésnek az elősegítése azonban már jogi feladat (is). Mindkét vonatkozásban azt látjuk, hogy — később ismertetendő okok miatt — a jogász eszköz-funkciót tölt be, amit nem csupán a vállalati jogászok és az erőszakapparátus jogi szakembereinek számszerű emelkedése látszik igazolni, hanem tényleges szerepük is. A vállalati jogtanácsos a gazdasági, a rendőrségi jogász az erőszak alkalmazására vonatkozó döntések jogi alternatíváit hivatott — többek között — kidolgozni. A „mit tehetünk és mit kell megtennünk” kérdéseire való válaszadáskor fellépő tévedések, hibák korrekciós rendszerét pedig ugyancsak maga a jog biztosítja (bíróság, ügyészség stb.). Amíg a jogtanácsos a vállalati vezető, a rendőrségi jogász a rendőrség, az ügyvéd az ügyfél „embere” (eszköze), addig a bíró az államé, s hogy az állam- hatalom akarata és a bírói függetlenség nem egymást kizáró ellentétek, arra később térünk rá. S ezek után nem kellenek szociológiai vizsgálatok annak elemzéséhez, hogy az ügyvédi tevékenység miért esik más megítélés alá, mint a rendőrségi jogász munkája; vagy az elosztási rendszerben miért esik egy tekintet alá minőségileg egy minisztériumi és egy vállalati jogtanácsos, még akkor is, ha a mennyiségi viszonyokra érzékeny köznapi tudat ez utóbbit nem így ítéli meg. Hangsúlyozni kell azonban még a jogász helyzetének és ebből következő magatartásának egy harmadik vonatkozását is. Ha a társadalom strukturált (és ki állítaná, hogy nem az), akkor annak minden tagja valamilyen réteg vagy csoport képviselője, és elképzelhetetlen olyan szervezet, amely tagjainak a magával hozott véleményét, attitűdjét, értékeit likvidálná. A szervezeti érdek természetesen arra törekszik, hogy maga alá gyűrje a személyes indíttatásokat, de ennek tökéletes végig- vitele még egyetlen szervezetnek sem sikerült. Senki sem kérdőjelezi meg, hogy egy tanácselnök, főmérnök, egy egyetemi tanár vagy egy vállalati személyzetis a szervezeti érdek érvényesítésekor saját álláspontját is igyekszik érvényre juttatni, de az még az Olvasó számára is eretnekségnek tűnik, ha egy jogászról, különösen pl. egy bíróról tételezünk fel érdekkötöttséget. Valószínűleg e tevékenység szervezeti keretei, a rendkívül erős — ugyancsak semlegesítő tendenciát mutató — szervi önszabályozás s a jogi igazság fent jellemzett előtörténete együttesen leplezik el e tényt; megemlítve persze itt azt is, hogy épp ezek a körülmények szűkítik is az egyéni értékek és érdekek szerinti döntés lehetőségeit. Szűkítik, de nem szüntetik meg. Sőt: nem is szüntethetik meg, mert a normarealizálás során — mint láttuk — maga a jog természete kívánja meg, hogy a jogász szubjektuma hasson ott, ahol alternatíva, ill. mérlegelési jogkör létezik. A mérlegelési lehetőség pedig igen gyakran adott. S ebben a jogászi szubjektumban a személyiségbeli elemek éppoly intenzív szerepet játszanak, mint a betáplált értékek, az elfogadott politikai normák vagy az egyéni helyzetből adódó érdekek. Itt persze már szociológiai vizsgálatokra lenne szükség annak megállapításához, hogy kik is azok a jogászok, a társadalom mely részéből kerülnek ki, mit hoznak magukkal, és a jogi oktatás, illetve a gyakorlat mennyiben változtatja meg véleményeiket, értékeiket. E vizsgálatok azonban — tudomásunk szerint — még gyermekcipőben járnak. Végül egy utalás erejéig említsük meg azt, hogy — mivel minden tevékenység döntések sorozata — a jogászi munka megítélésének is létezik egy negyedik vonatkozása: a döntési alternatívák valóságos, vagy látszólagos terjedelme. Az itt ugyancsak szemfüles józan ész is erre reagál, amikor értékhierarchiát állít fel, s különbséget tesz bíró és jogtanácsos között. De, hogy e döntési alternatívák mennyiben valóságosak, és mennyiben nem, 17
