Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Törőcsik Miklós: Közjáték, negyedik levonásban
Közjáték a negyedik levonásban A siheder türelmesen ült a lován, várta, mikor jön el az ideje. A ló nyugodtan állt, csak a legyeket csapkodta a farkával, fejével, kitartó egyhangúsággal, pedig az izmaiban Játnivalóan ott feszült az eszeveszett száguldás izgalma. — Furcsa egy szerzet az az úr — terelte gondolatait a lovas ahhoz az eseményhez, mely a vásár hajnalán esett meg vele. — Furcsa szerzet: tíz arany felpénzt adott, a semmiért. Mert ingyen adta! Mi az nekem, amit cserébe kér! Kurjantani egyet, aztán ezzel a paripával, (megsimogatta lova nyakát) ezzel a táltossal világgá nyargalni. Egész hadsereget is otthagynék, ahol találom őket. Tíz elhízott pandúr!... Tíz aranyam már van, még lesz száz. Az úr megveszi a lovam. Ha nem veszi meg, ő jár pórul: se ló, se tíz arany. Sárba dobott pénz! A legényke nem figyelte a vásárt. Megúnta a nézelődést, a sok tolakodó, lökdösődő, kiabálva alkudozó embert, megúnta a részegeket, a józanokat, az eladókat, a vevőket. Mindenkit megúnt, mert bármilyen türelmes volt, már sokallotta az urasá- got, aki előtt egyet rikoltva megszolgálja a köny- nyen szerzett pénzt. — Mit is kell mondanom? — — Nem nagy dolog. Elrittyentem magam: Lú- das Matyi vagyok én... Nem jó, nem így mondta az úr. Megvan: Én Lúdas Matyi vagyok... Ezt jól kifundálta... Ezért tíz aranyat! De mégsem így kell kiáltani. Persze. Ahogy a legegyszerűbb: Én vagyok Lúdas Matyi! Így kell! Ugyan miért kell ezt kiáltanom? Miért ezt kell? Azt mondta az úr, félelmetes név ez errefelé. Üldözni fognak ... sebaj, jó a lovam. De miért lenne félelmetes? Lúdas Matyi... ilyen titulust még soha nem hallottam. Inkább kacagok rajta, semhogy rettegnék tőle. Ugyan az uraság miért félne... egy ilyen mókás névtől... — Mondják, ezt a Döbrögit valaki elpáholta pár éve. Talán kétszer is ... Istenem ... Csak nem ... Lehet, hogy Lúdas Matyi ? ... és most én ... engem ... Jó isten!... Majd elfelejtettem, szólt valamit az úr. Hogy az ördögé lesz a lelkem, ha el találnak csípni. Milyen alkut kötöttem... szűz- márijám ... milyen alkut.... A kastélytól idehallatszik, mint riogatják szét a vásárosokat, utat törvén az uraságnak. Suhan a hintó, négy pompás mén röpíti, lábukat magasra emelik, fejükkel büszkén bólogatnak: az uraság lovai. A fogat körül tíz délceg dalia, rátarti legények, gyors léptű lovakon, közé-közé rúgtatnak a vásárosoknak. A testőrség, csak az uraság dirigál nekik. A legénykében megállt az ütő: mi lesz most? Mégis megemberelte magát, elporoszkált, tett egy kerülőt úgy, hogy a hintó mögé jutott, és kísérte mindaddig, míg a megbeszélt helyre, a vásártér melletti erdőcskéhez elértek. Ekkor megiramodott a Ráró, utat szorított magának a vásári tömegben. Mindenki meglepődve nézte. Szokatlan eset, tudták, csak idegen lehet, aki meg akarja, aki meg meri előzni az uraságot. Egyetlen rántással állította meg a legény a vágtázó paripát, néhány lóhossznyira a kényelmesen ügető fogat előtt. A második rántással oldalt fordította az ideges állatot, maga fél fordulatot téve a nyeregben, szembekerült a félelmetes hírű Döb- rögivel. A kocsisnak ugyancsak észen és talpon kellett lennie, nehogy letapossák lovai a vakmerő fickót. Viszont így ennek a számítása bevált: a fogat és a kíséret megtorpant, sőt a meglepetéstől tán meg is riadtak. Szokatlan volt e merészség. Csak egy ember lehet bátor ezt megcselekedni. — Én vagyok Lúdas Matyi... — a legény sarka már a lova véknyában, a ló ágaskodik, a port rúgja, de mérhetetlen időnek érzi a lovas, amíg eléri azt a vad vágtát, amire mindig vágyott, ám a lovát kímélve, sajnálva soha nem jmert megpróbálni. Ami mögötte történt, nem figyelte. Mikor először hátrapillantott és látta az utána zúduló lovasokat, megértette, gyorsan felocsúdtak az ámulat ijedelméből. Megbizonyosodott arról is, milyen nagy félelme van itt ennek a kacagtató névnek: a nyomában ott loholt az egész testőrség, a kocsis, a sebtében kifogott parádés lovakkal. Nagy veszély nincs. A siheder látva, hogy nem érik utol, büszkén gondolta: nem nagyotmondás- ból, nem lódításból kínálta szemevilágát lova gyorsasága ellenében, nem tartotta sokra, amikor száz aranyat kért érte. A legény lassította az iramot, az üldözők közelebb kerültek. — Hagy örüljenek — kajánkodik a fickó, de elszámította magát. Az üldözők, látva a távolság csökkenését, a siker, a jutalom mámorában egymással versenyezve, egymást előzve egyre közelebb, egyre közelebb értek. A legényke megijedt. Újra gyorsítani próbálta az iramot, bíztatta a lovát lábbal, kézzel, simogatással, ütéssel. Csupán azt érte el, hogy az üldözők nem kerültek közelebb. De ott vágtattak a nyomában, acsarkodó vérebekként. — Vajon mennyi ideje tart az üldözés, mennyire távolodtak el a vásártól? Mikor fáradnak el az üldözők lovai? Az én lovam, lám csupa hab és mintha minden tagja külön-külön mozogna... Nem érzem már repülésnek a lovaglást, inkább valami rozoga szekéren való rázkódásnak. Mi lesz, ha utolérnek ?... Megvernek ? Kaptam én eddig is eleget,... kibírom ... Agyonvernek? Széttaposnak ... fejemet veszik? ... Vagy csak vissza visznek az uraság elé? ... Még az lenne a legjobb. Ott minden kiderül, megúszom néhány pofonnal..., vagy huszonöt bottal... Ez már sok tíz aranyért... — Minek kellett nekem ebbe belekeveredni? Azért a pár garasért... azért a rongyos tíz aranyért veressem agyon magam ? Mert magamra vállaltam azt a nevetséges nevet... egyetlen minu- tumra Lúdas Matyi lettem. Hiszen csak tréfa volt. Ezért nem bánthatnak... nem én vagyok Lúdas Matyi. — Nem is én vagyok Lúdas Matyi ... Törőcsik Miklós 14
