Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Csikós Andor: zenei törekvések a Magyar Tanácsköztársaság idejéből
— Ne féljen senki! A kormány lemondott. A proletárság átvette a hatalmat. Éljen a proletár- diktatúra ! Az ijedtség eszméletlensége pillanatok alatt eltűnik. A sápadt arcokba visszatér az élet pirossá- ga, valaki a nézőtérről éljenezni kezd, s most már felszabadultan, bátran száll az éljenzés. Színpadra ugrik Gábor József, Pető (!) karmester a Mar- seilleset (!) intonálja, ütemben pattan fel minden ember, s már zúg, zeng a hatalmas himnusz. A boldog hírhozók együtt énekelnek a közönséggel, s mikor az utolsó akkord, ez a gyönyörűséges ég- reszámyalás elhangzik, kirohannak, hogy vigyék, röpítsék a nagyszerű hírt...” (Figaró, 1919. március 29.) A hatalomátvétel első napjaiban máris rendelkezés születik: „ ... a dolgozó munkásság ... olcsón és könnyen jusson színházjegyekhez”. (Az operára is vonatkozik.) „A leszállított árú jegyeket a szakszervezetek útján kapja meg a munkásság.” Március 29-én köztulajdonba veszik a nem állami nevelési és oktatási intézeteket, köztük a magán-zeneiskolákat. Csodálatra méltó tény ez! A szétzilált haditermelésből hiányzik a munkásság legjava, hiszen önmaga hatalmát építi, annak védelmére siet, a közszükséglet kielégítése alig megoldott, de arra van idő és energia, hogy formálódó nevű szervezetek alakuljanak a „fogyó anyag” (húr, hangszer, kotta) elosztására, a zenei létalap megteremtésére. A zenei ügyek harsány asztal verője Reinitz Béla volt, aki mint zeneszerző képtelen volt kilépni a kor szalonízlésének köréből. Neki tulajdonítják, hogy a kor nagy triásza: Dohnányi, Bartók és Kodály vállalták a zenei élet vezetését. Érdeme inkább a történelmi szükségszerűség felismerése volt, hiszen nélkülük aligha, ellenükben pedig egyáltalán nem sikeredhetett volna mindaz, ami ezalatt a kurta időszak alatt megvalósult. Dohnányi virtuóz pianistaként, karmesterként, a kor ízléséhez közelebb álló komponistaként, mint mozgékony, lehengerlő világpolgár; nemzetközi elismertségnek örvendett. A nálánál jóval szerényebb, szemérmesebb Bartók és Kodály, akkor még értékrendben mögéje szorult, ám az idő jóval maradandóbbá a két „utóbbi” életműveit méltányolta. Mindhármuk közös elve: széles tömegeknek adni a zenét. Reinitz maga mögött érezve a tömegtámogatást, már nem elégszik meg azzal, hogy „asztalraverve” jól kikiabálja magát. Április 10-én elrendelik az iskolai ünnepélyekhez a Marseillaise és az Inter- nacionálé betanítását. 14-én felhívják az iskolák vezetőit, hogy írják össze az „iskolájukba járó proletárgyerekek nevét, akik valamilyen zenetanfolyamra beiratkozni óhajtanak”. „A zenetanítás ingyenes.” Július 20-án kerül közzétételre az utolsó, a zenét érintő rendelet. A „legtárgyilagosabb kívülállót” is szíven üti az, hogy a teljes összeomlás küszöbén még mindég van törődés a zenekultúrával és annak reményteljes jövőjével. „A KÖZOKTATÁSI NÉPBIZOTTSÁG XV. SZÁMÚ BELSŐ RENDELETÉ A ZENEMÜVEK UTÁNNYOMÁSA TÁRGYÁBAN, (kivonatosan idézve) Elrendeljük az elfogyott zeneművek összeírását. 2- § A jegyzékbe felvett zeneművek mindegyikénél feltüntetendő, hogy a legutolsó kiadás mikor és hány példányban jelent meg. Úgyszintén feltüntetendő, hogy a lemezek, vagy klisék rendelkezésre állnak-e. 1. § 4- § Ezen rendelet vonatkozik az összes zeneműkiadóüzemekre és azokra a zeneműelosztó-üzemekre, amelyek zeneművek kiadásával foglalkoztak.” Ha a Tanácsköztársaság rövid életét összevetjük a rendeletek számával, azok céljaival, bízvást megállapíthatjuk: a szabványos ügyiratgyártáshoz nem szokott hivatal becsülettel, célratörően dolgozott. Volt még ezenkívül sok intézkedés, amelyről irat és átirat alig maradt, de a hatás lemérhető a kor újsághíreiben és magánközleményeiben, majd pedig a fehér terror fegyelmi eljárásainak jegyzőkönyveiben ... Mégis végzetes hibába esnénk, ha a Tanácsköztársaság eseményeit önmagukban véve, kiragadot- tan és nem megelőző — követő folyamatában tennénk vizsgálat tárgyává. Ez alól a zenei események sem képezhetnek kivételt, mert itt is nyögettek új szelek ősmagyar fákat és a muzsikus világ várta már az új magyar csodákat. 1918. november 3. Pesti Napló: „... az Operaház nevét megváltoztatják. Eddig Magyar Királyi Operaház volt a neve, ezentúl röviden Magyar Operaháznak fogják nevezni. Szívből óhajtjuk, hogy a névváltoztatásnak benső tartalma is legyen. Az Operaházban, amely a régi világban luxusszínház és urak mulatsága volt, a népkultúra intézetét és a modern magyar muzsika házát szeretnénk látni”. Különválik a Nemzeti Színház és az Opera. Közös bajuk, az anyagi kérdés viszont együttes fellépésre készteti őket. A „nagygyűlés egy bizottságot választott”. (Alkotmány, 1918. november 13.) „Az Operaház egész művészszemélyzete, zenekara, és segédszemélyzete testületileg belépett az Országos Köztársasági Pártba. A szombati ünnepélyes felvonuláskor a menet élén az Operaház tagjai fognak vonulni és az Opera a nagy esemény kikiáltása alkalmával a képviselőház előtt hazafias dalokat fog előadni.” (Pesti Napló, november 14.) Decemberben a sajtó úgy értesül, hogy az Opera igazgatója Bartók, a Zeneakadémiáé Dohnányi lesz. „Beszélgetés Reinitz Bélával, a kultuszminisztérium zenei referensével. Milyen reformok lesznek zenei téren? ... Véleményemet memorandumba foglalva felterjesztettem a kultuszminiszter úrnak ... Ami Bartók Béla személyét illeti, nagy szerencse volna bármely zenei intézmény számára, ha ez a modern és kitűnő művészünk állna az élén. Bartók nemcsak muzsikusnak elsőrangú, hanem lelkiismeretes és nem mindennapi szervező erő is ... ... minden kormánytámogatás nélkül a maga szerény tanári fizetéséből beutazta az ország nemzetiségi vidékeit és négyezer népdalt gyűjtött ösz56
