Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bertha Csilla: Yeats nó drámái - nemzeti gondolat és egyetemes jelentés
seket sugározza: az érzékek fölötti valósággal, a szellemiekkel való találkozás szépségét, örömét és veszélyét, az egység, az elérhetetlen teljesség vágyát. Az Emer egyetlen féltékenysége (1917) címadó hősnője, hogy férjét, Cuchulaint kiszabadítsa a tündérasszony, Fand hatalmából — azaz a halálból — le kell mondjon egyetlen reményéről: hogy férje végül visszatér az ő szerelméhez. Az önfeláldozás nemességének, hősiességének felmutatása itt is kapcsolódik az ír mozgalomban olyannyira szükséges ősi erények felélesztésének vágyával. De az írói tragikusba hajló világszemlélettel, a jövőt illető bizonytalanságérzettel is. Emer szeretetből fakadó önzetlen nemes tettével az ember győz ugyan a túlvilági hatalmak fölött, de tragikus győzelem ez: önmaga elveszejtése az ára. A földi és földöntúli alakokban nemosak a világ, hanem a személyiség megkettőződésének Yeats-i elmélete is fölsejlik. Miközben Cuchulain, a hős tetszhalottként fekszik, lényének a tisztább, szellemibb fele a túlvilági birodalom szélén jár, másik fele az ír mesékből ismert rossz szellem, Bricriu testét magára öltve gonosz alkut ajánl Emernek. De Emer maga is azt a szomorú igazságot példázza, hogy az ember, ha mégoly nagyszerű és hősies is, nem tudja megvalósítani önmagában az Egységet, s személyiségegységét. Hiszen, érezhető, hogy a másik két nőalak: Eithne Inguba (Cuchulain szeretője) és Fand, a tündérasszony, az Emer s még inkább a Nő kettévált lényének megtestesülései. Eithne Ingubában a fiatalság, a múlé- kony fizikai szépség, vonzás, földi szenvedély szembesül a tündér képviselte tisztán lelki, szellemi vágyakkal, álmokkal, örök változatlan szépséggel. Fand alakjában a szépségről, tökéletességről szőtt emberi álmok sűrűsödnek képpé, s egyben Yeats világmagyarázó elméletének egy másik aspektusa konkretizálódik. A Látomásban kifejtett típusalkotási rendszere szerint — a hold fázisainak megfelelően — 28 embertípus van, de az egyének egyszeri életük folyamán és inkarná- ciók sorozatában is keresztülmennek ezeken a fázisokon. A világosabbak a szubjektivitás, a söté- tebbek az objektivitás fázisai. Az első és tizenötödik fázisban nincs emberi élet, lévén az első a teljes sötétség, a tizenötödik a telehold, a tökéletes, az ember számára láthatatlan, elérhetetlen szépség fázisa. Fand, az ezüstösen csillogó ruhájú-hajú földöntúli szépség ehhez a fázishoz közeledik, s Cuchulain csókjával teljesedne be, ami minden vágyak, s minden emlékek feledését is hozná magával, Cuchulain számára is. Ez a klasszikus múzsacsók yeatsi-filozófikus változata: elmélete szerint a tizenötödik fázisban levők, végleg szabadulni akarván az objektív anyagtól, saját képüket egy halandóra kényszerítik egy csókban, aki majd azt valamilyen cselekedetben vagy művészi alkotásban fejezi ki. Ez a fázis tehát a tiszta művészet, a művészi teremtés szférája is, Fand pedig ihlető múzsa is, s maga is műalkotássá tökéletesedett kép. A művészet — vagy a hős számára a halhatatlanság — a szellemi, az isteni világgal való érintkezésből születik a dráma tanúsága szerint is. S mint Yeats művében más helyütt is: ez férfi és nő ellentéteként konkretizálódik. A beteljesülés, a tökéletesség azonban csak a halálban, a földi élet árán érhető el. A vissza-visszatérő képek: a tenger, a madár, a hold fényessége, a szavak s a zene szépsége mind Fand alakjában egyesülnek, s igéző-bűvölő táncában az értelemmel föl nem fogható abszolút tökéletesség üzenete szól. Cuchulaint a földi asz- szony szeretete, a földi kötelékek mégis visszahúzzák a múlandó létbe, s álmából is csak egy homályos hangulat marad meg. Nem könnyű az emberéletből kilépni, még a halhatatlanság ígérete felé sem. Ez a dráma — a többi Yeats-féle nó játéknál erősebben — cselekménycentrikus, első szintjén egy majdnem realistán megfogalmazott, konkrét családi-szerelmi helyzetből kinőtt tragédia, s ez tágul ki az általános pszichológiai, filozófiai és esztétikai gondolatok befogadására. Több szállal is kötődik az ír népi élethez és néphithez, mint a többi hasonló dráma — így például az alakokon kívül a helyszín részletei vagy bizonyos mágikusrituális mozzanatok — de a mítoszból vett líraimetaforikus szint itt több filozófiai tartalommal terhelődik meg. E többrétűség, a felszíni realizmus és konfliktus, míg egy irányban gazdagítja ezt a drámát, a többinél jobban eltávolítja azt az eredeti modelltől. S bár Yeats igyekezett megteremteni a különböző síkok közötti egyensúlyt, mégis törések vannák például a valóságosból az irreálisba és vissza történő váltáskor, az archetipikus helyzet és a naturalista-realista előadásmód nem illeszkednek egymásba harmonikusan, a bonyolult gondolati tartalomhoz szükségszerűen járuló konvencionálisabb eszközök szétfeszítik a nó kereteit, anélkül, hogy egy új minőséget, az „európaizált nó”-t hoznák létre — ami az egységesebb A sólyom kútjában és A halottak álmában sokkal tisztábban megvalósult. Yeats nó játékai közül A halottak álmában (1919) olvad össze legteljesebben a konkrét és az általános, a helyhez-időhöz kötött történelmi vonatkozás és az elvont filozófiai sík. Erről a szerkezetében, technikájában, hangulatában, sőt cselekményében is szorosan a nó modellt követő, s azt ír tartalmakkal megtöltő, eszmeileg és esztétikailag is egységes darabról azonban itt nem szólunk, mivel korábban részletesebben elemeztük (Hevesi Szemle, 1979. dec.). A sorozat utolsó darabja, a Kálvária (1920) — Yeats egész drámaköltészetében ritka módon — a keresztény mítoszkörből meríti szimbólumait. Krisztus és a többi bibliai szereplő alakját azonban Yeats saját filozófiai rendszerébe helyezve értelmezi és mozgatja a drámában. A világkorszakot és egyént formáló, filozófiai és pszichológiai objektivitás és szubjektivitás korábban is fölvillantott ellentéte itt az egész dráma témájává szélesedik, s a kettő végzetes szétválása, az Egység, a Teljesség elérhetetlensége az előző darabok tragikus pesszimizmusát mélyíti el. Yeats hite szerint az objektivitás, vagyis a kívülről jövő erő, hit, az intellektus és morál, illetve a szubjektivitás, a belső, önmagában elért kiteljesedés, az érzelem és esztétika nem kizárólagosan határoz 49
