Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre XIII. Szentmiklóssy Alajos

meg egy embert vagy egy kort, csak az egyik vagy a másik hatása dominál, s a két erő örök, ellentétes irányú körforgása hozza létre az egy­mást — a történelemben kétezer évenkét — váltó ciklusokat. A huszadik század eleji világfelfordu­lás, értékzűrzavar, általános bizonytalanság képe beleillett ebbe az elméletbe, hiszen eszerint az ob­jektív kereszténység végéhez közeledő korszaka — mint minden ciklus vége — hanyatlást, pusztulást, értékvesztést hoz magával. Krisztus az objektív periódust nyitja meg, imá­dói tőle függenek, az ő szeretete nélkül semmivé foszlanak. Ellenpontjaként a drámán végigvonul a szubjektivitás megtestesítője, egy magányosan álló, saját tükörképét bámuló, pusztulásra ítélt fe­hér gém képe, s ez újra és újra fölbukkan Júdás és Lázár alakja mellett is, akik Krisztus hatása, szeretetének hatalma elől menekülnének függet­lenséget, magányos békét keresve. Ök az „olyan intellektuális elkeseredés típusai, amelyek kívül esnek Krisztus szimpátiáján”, de máshol sem nyer­nek nyugalmat. A refrénszerűen vissza-visszatérő sor: „Az Isten nem a fehér gémért halt meg” megvilágítja a két magányos lény — Krisztus és a gém — viszonyát. A gémnek nincs szüksége külső megváltásra, nar- cisztikusan önmagával eltelve nem érzi magány­nak egyedüllétét. Krisztus objektív magánya ha­lála órájában telik be, amikor fölkiált: „Én Iste­nem, miért hagytál el engemet?” Mindketten a teleholdnál léteznek, a tizenötödik holdfázis alak­jai, a művészi képzelet, a tökéletesség, a földön­túli szépség szférájáé. Ahol nincs emberi, fizikai élet — ezért kell Krisztusban az embernek meg­halnia, a gémnek elpusztulnia. De ellentétes jellegű — objektív illetve szubjektív tizenötödik holdfázis képviselői, s nem találkoznak, nem egészíthetik ki egymást teljességgé. Önmagában sem a tiszta ob­jektivitás, sem a tiszta szubjektivitás nem elégsé­ges, a személyiség és a kultúra egysége csak e ki­egészítő ellentétpár egységéből teremtődhetne meg. Az egész létet átfogó gondolat mellett a gém, Júdás és Lázár szenvedése, pusztulása az objektív korban élő szubjektív, tehát a kora ellenében élő ember helyzetét is szimbolizálja. Yeats egyéni di­lemmái, csalódásai, örökös konfliktusai környezeté­vel és a korszellemmel méltán táplálhatták benne azt az érzést, hogy ő maga, az objektív kor szü­lötte, mint szubjektív ember és költő, ellentétes azzal. De ellentétes a modern korral népe is, hiszen az írek ősi kultúrájában és hitében, s az abból ki­növő s azt a jelenbe átmentve még mindig tük­röző népi gondolkodásmódban és képzeletvilágban a szubjektivitás dominál. Ezért nem élhettek te­hát harmóniában a huszadik századi modern kor­ral, nem tudtak kiteljesedni abban — amint a yeatsi filozófia magyarázza. A mélyülő pesszimizmust, tragédiát azonban eb­ben az utolsó nó játékban — a japán mintára — rezignációba oldja a drámaköltő, s filozofiku­san fölülemelkedik rajta. A nagyszerűen megfor­mált szimbolikus zárójelenet sugallja ezt: a keresz­tet tartó Júdás s a ráfeszített Krisztus mozdulat­lan csoportját közömbös, sehová nem tartozó ró­mai katonák táncolják körül. E rituális-szakrális tánc képileg is, szavakban is a világkerék forgását idézi, az ősi népeknek ezt a természet örök kör­forgását, rendjét-rendszerét jelző kozmikus jelké­pét, amelynek késői maradványai még ma is lát­hatók például házak oromzatán vagy fölismerhetők népdalok egyes soraiban. A forgó kerék tengelyé­ben álló Krisztus a kereszten életfává, világfává lényegül át, miközben az egyéni sors, fájdalom iránt érzéketlen világ kereke csak forog, kívül áll- ván egyéneken, korszakokon, ellentéteken. Yeats kezében a szó, a zene, a színek, a mozgás, a ritmus, s a tánc együttes hatására épülő totális színház e keleti formája alkalmassá lett az egyéni, a népi-nemzeti közösségi és egyetemes üzenet ösz- szekapcsolására. E kétszintes, szimbolikus, rituális drámaforma a két világszint feltételezésében is, a jelképességben is, a rítusban is a legmélyebb gyökerekig nyúl le, az ember ősi állapotát, gon­dolkodásmódját tükrözi. S ezt az ősi egyetemessé­get az idők során nemzetivé formálódott mítoszok alakjai, az egy közösség sajátos képzeletvilágának, életének motívumai, kultúrájának jellegzetességei színezik, egyénítik, teszik konkréttá, megfogható- vá, s kötik össze a belőlük kibontakoztatott elvont esztétikai, erkölcs- és létfilozófiai godolatok egye­temességével. Bcrtha Csilla Megyénk irodalmi kistükre XIII. Szentmiklóssy Alajos 1814 nyarán egy vékonyka füzet jelent meg Egerben, amelyet „az Érseki Oskola Betűjivel” nyomtattak, s amelynek tárgya a magyar nemzeti literatúra volt. A könyvecske terjedelmes címol­dala valóságos információáradat: kiolvashatjuk belőle összeállításának célját, rendeltetését, meg­tudhatjuk, ki volt a szerzője stb. Szorosan egri vonatkozása okán idézzük is teljes terjedelmében: „Feltételek a Nemzeti Literatúrából, mellyeket Fő Tisztelendő Mészáros György Ornak, Egri Fő Káp­talanbéli Kanonoknak, és az Érseki Lyceum Igaz­gatójának előlülése alatt a köz vitatás ellen vé­50

Next

/
Oldalképek
Tartalom