Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre XIII. Szentmiklóssy Alajos
meg egy embert vagy egy kort, csak az egyik vagy a másik hatása dominál, s a két erő örök, ellentétes irányú körforgása hozza létre az egymást — a történelemben kétezer évenkét — váltó ciklusokat. A huszadik század eleji világfelfordulás, értékzűrzavar, általános bizonytalanság képe beleillett ebbe az elméletbe, hiszen eszerint az objektív kereszténység végéhez közeledő korszaka — mint minden ciklus vége — hanyatlást, pusztulást, értékvesztést hoz magával. Krisztus az objektív periódust nyitja meg, imádói tőle függenek, az ő szeretete nélkül semmivé foszlanak. Ellenpontjaként a drámán végigvonul a szubjektivitás megtestesítője, egy magányosan álló, saját tükörképét bámuló, pusztulásra ítélt fehér gém képe, s ez újra és újra fölbukkan Júdás és Lázár alakja mellett is, akik Krisztus hatása, szeretetének hatalma elől menekülnének függetlenséget, magányos békét keresve. Ök az „olyan intellektuális elkeseredés típusai, amelyek kívül esnek Krisztus szimpátiáján”, de máshol sem nyernek nyugalmat. A refrénszerűen vissza-visszatérő sor: „Az Isten nem a fehér gémért halt meg” megvilágítja a két magányos lény — Krisztus és a gém — viszonyát. A gémnek nincs szüksége külső megváltásra, nar- cisztikusan önmagával eltelve nem érzi magánynak egyedüllétét. Krisztus objektív magánya halála órájában telik be, amikor fölkiált: „Én Istenem, miért hagytál el engemet?” Mindketten a teleholdnál léteznek, a tizenötödik holdfázis alakjai, a művészi képzelet, a tökéletesség, a földöntúli szépség szférájáé. Ahol nincs emberi, fizikai élet — ezért kell Krisztusban az embernek meghalnia, a gémnek elpusztulnia. De ellentétes jellegű — objektív illetve szubjektív tizenötödik holdfázis képviselői, s nem találkoznak, nem egészíthetik ki egymást teljességgé. Önmagában sem a tiszta objektivitás, sem a tiszta szubjektivitás nem elégséges, a személyiség és a kultúra egysége csak e kiegészítő ellentétpár egységéből teremtődhetne meg. Az egész létet átfogó gondolat mellett a gém, Júdás és Lázár szenvedése, pusztulása az objektív korban élő szubjektív, tehát a kora ellenében élő ember helyzetét is szimbolizálja. Yeats egyéni dilemmái, csalódásai, örökös konfliktusai környezetével és a korszellemmel méltán táplálhatták benne azt az érzést, hogy ő maga, az objektív kor szülötte, mint szubjektív ember és költő, ellentétes azzal. De ellentétes a modern korral népe is, hiszen az írek ősi kultúrájában és hitében, s az abból kinövő s azt a jelenbe átmentve még mindig tükröző népi gondolkodásmódban és képzeletvilágban a szubjektivitás dominál. Ezért nem élhettek tehát harmóniában a huszadik századi modern korral, nem tudtak kiteljesedni abban — amint a yeatsi filozófia magyarázza. A mélyülő pesszimizmust, tragédiát azonban ebben az utolsó nó játékban — a japán mintára — rezignációba oldja a drámaköltő, s filozofikusan fölülemelkedik rajta. A nagyszerűen megformált szimbolikus zárójelenet sugallja ezt: a keresztet tartó Júdás s a ráfeszített Krisztus mozdulatlan csoportját közömbös, sehová nem tartozó római katonák táncolják körül. E rituális-szakrális tánc képileg is, szavakban is a világkerék forgását idézi, az ősi népeknek ezt a természet örök körforgását, rendjét-rendszerét jelző kozmikus jelképét, amelynek késői maradványai még ma is láthatók például házak oromzatán vagy fölismerhetők népdalok egyes soraiban. A forgó kerék tengelyében álló Krisztus a kereszten életfává, világfává lényegül át, miközben az egyéni sors, fájdalom iránt érzéketlen világ kereke csak forog, kívül áll- ván egyéneken, korszakokon, ellentéteken. Yeats kezében a szó, a zene, a színek, a mozgás, a ritmus, s a tánc együttes hatására épülő totális színház e keleti formája alkalmassá lett az egyéni, a népi-nemzeti közösségi és egyetemes üzenet ösz- szekapcsolására. E kétszintes, szimbolikus, rituális drámaforma a két világszint feltételezésében is, a jelképességben is, a rítusban is a legmélyebb gyökerekig nyúl le, az ember ősi állapotát, gondolkodásmódját tükrözi. S ezt az ősi egyetemességet az idők során nemzetivé formálódott mítoszok alakjai, az egy közösség sajátos képzeletvilágának, életének motívumai, kultúrájának jellegzetességei színezik, egyénítik, teszik konkréttá, megfogható- vá, s kötik össze a belőlük kibontakoztatott elvont esztétikai, erkölcs- és létfilozófiai godolatok egyetemességével. Bcrtha Csilla Megyénk irodalmi kistükre XIII. Szentmiklóssy Alajos 1814 nyarán egy vékonyka füzet jelent meg Egerben, amelyet „az Érseki Oskola Betűjivel” nyomtattak, s amelynek tárgya a magyar nemzeti literatúra volt. A könyvecske terjedelmes címoldala valóságos információáradat: kiolvashatjuk belőle összeállításának célját, rendeltetését, megtudhatjuk, ki volt a szerzője stb. Szorosan egri vonatkozása okán idézzük is teljes terjedelmében: „Feltételek a Nemzeti Literatúrából, mellyeket Fő Tisztelendő Mészáros György Ornak, Egri Fő Káptalanbéli Kanonoknak, és az Érseki Lyceum Igazgatójának előlülése alatt a köz vitatás ellen vé50
