Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Pásztor Emil: 1849 első hónapjai
kozott az ősz generális, a sáncokat elfoglalta már, amikor megérkezett a hatalmas felvidéki német túlerő: Viard, Tollett, Steinville pihent csapatai. Igen véres csata bontakozott ki, de Bottyán még utoljára, a túlerővel szemben is győzött. A túlerővel szemben a győzelem Bottyáné lett, bár a veszteség mindkét részről óriási. Tollett maga is fogságba esett. Bottyán még ezen az éjjel hírt kapott, hogy az Alföldön a rácok és a martaló- cok újra rombolnak, fosztogatnak. Gyorsan indult, pihenés nélkül, megfékezésükre. Lőrinckátán szállt táborba. Itt kapta a hírt, hogy a hatvani várőrség árulásra készül, a labancoknak szándékozzák átadni az erősséget. Pihenés nélkül továbbvonult és személyesen teremtett rendet. A rácok ellen készült, míg szeptember 27-én Bercsényihez váratlanul halálhíre érkezett. Szeptember 26-án, este 8 órakor, lehunyta másik szemét is a szegény nép Jótevő Jánosa. A gyöngyösi ferencesek zárdájának sírboltjában, főúri pompával helyeztette örök nyugalomra felesége, Forgács Julianna grófnő. A kuruc hadvezetést Bercsényi Miklós képviselte. Tőle származott a jellegzetes búcsúztatás: Bottyán apánk második vigyázó szeme is kihunyt. — Nem sok idő kellett hozzá és a majtényi síkon letörött a zászló — a fejedelem előbb a francia királyi udvarban keresett támogatást, majd szerény kíséretével a bujdosás keserű kenyerére szorulván, a márvány-tengeri Rodostóban már hiába várta a vissza nem térő lehetőségeket. Sereg József 1849 első hónapjai (Szabadságharcunk Heves megyei és alföldi eseményei a debreceni trónfosztásig) Az 1849. év első napjaiban Európában csend honolt, forradalmak utáni csend. Buda várán újra német zászló lengett, mert a Habsburg-monarchia hadserege Win- disohgraetz vezetésével benyomult hazánkba, hogy vérbe fojtsa a magyarországi forradalmat, s az ifjú honvédsereg egyelőre nem tudott megfelelő erőt szembeállítani az osztrákokkal: kénytelen volt Buda és Pest alól visz- szavonulni, a Tisza mögé. A Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés a nagy téli hidegben menekülésszerűen tette át székhelyét Pestről Debrecenbe. Ezekben a nehéz napokban írja — már Debrecenben — Petőfi Sándor: „Európa csendes, újra csendes, Elzúgtak forradalmai... Szégyen reá! lecsendesült és Szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egymagára A gyáva népek a magyart; Lánc csörög minden kézen, csupán a Magyar kezében cseng a kard. De hát kétségbe kell-e esnünk, Hát búsuljunk-e e miatt? Ellenkezőleg, oh hon, inkább Ez légyen, ami lelket ad. Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely amidőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén.” Január közepén a debreceni kormány s vele együtt a magyar forradalom ügye, igen súlyos helyzetben volt: jóformán csak a Tiszántúl megyéibe nem hatolt még osztrák katonaság. Mészáros Lázár hadügyminiszter utólag így jellemzi az akkori helyzetet: „A honvédelmi bizottmány rendelkezésére csupáncsak a tiszántúli megyék állottak, s a többi a hon szükségéhez csak akkor járulhatott, ha seregeinktől elfoglaltatott. Szomorú és aggodalomteljes volt a hon sorsa, mert a különféle kellékek forrásaitól jobbára elzárva, smin- denhonnét fenyegetve lévén, a kormány biztos állapotra nem számíthatott. Ha a szerencsétlen kassai csata után nem időz az ellenség, hanem — mint az csak egy középszerű vezérhez is illett vala — utána nyomul a vert seregnek, s Tokajt elfoglalja — mit könnyen lehete, a híd kezében lévén —, s ha a Tisza túlsó részére átkel, ott készülőben levő újonc seregeket talál s mielőtt Perczel Török- Szent-Miklósnál csak hírét is hallaná, már Debrecenbe érhet. A Miskolcon levő és magát újonnan szervező sereget Schlick kevés katonasággal is annál inkább fenntarthatta, mert tudatá vele Windischgraetz, hogy Pestről Miskolc felé egy erős osztrák dandár nyomul előre.” Szerencsére az ellenség is félt a számára idegen földön, vagy legalábbis túlzottan óvatos volt, és helyzeti előnyeit nem sietett kihasználni, hogy döntő csapást mérjen a debreceni kormányra, illetőleg a magyar honvédelem erőire. Windischgraetz — ahelyett, hogy az osztrák fősereggel azonnal Debrecen ellen indult volna — Budán tétlenül várta az ország meghódolását, csak egy alvezérét küldte előre Szolnok elfoglalására. Schlick is Kassáról csak jelentős késéssel indult tovább dél felé. Így — mint Mészáros utólag megjegyzi — „a legbecsesebbet, az időt elszalasztották s azt a magyar kormány használatára hagyták, mely első aggodalmából magához térve, önvédelméről eréllyel gondoskodni, seregét lehetőleg gyarapítani s újra megütközni készült”. Debrecenbe az első jó hírek Erdélyből érkeztek, Bem tábornoktól. Tudósította a kormányt, hogy Kolozsvárt visszafoglalta az osztrákoktól. „Hátában biztosítva lévén a kormány — írja Mészáros — nagyobb elevenséggel s eréllyel folytatá a készületeket, s be kell vallani, hogy még azok a megyék is, melyek az ellenségtől el valának foglalva, ú. m. a dunántúliak s mások is fölszerelési cikkeiket, legfőképp pedig az újoncokat mellékes utakon, nagy kerülésekkel küldték Szeged s onnét Debrecen vagy Nagyvárad felé.” Az ország védelmének lelke Kossuth Lajos volt, aki 35
