Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Bolykiné Fogarasi Klára: Nagy László jelképei
erő a XX. századra a barbár civilizáció áldozata lesz, ' ijó és tűnő emlék. A motívum hazai vonatkozásai az ugorkortól, pogány- szokásainktól számíthatók, őseink lóval áldoztak, ■ temetkeztek. A honfoglalás kori sírok tanúsága sze- a halotti toron a halottal eltemetett ló húsát fojtották el a gyászolók. Gyors és fürge lábú lovaink ' óbb kurucok és betyárok menekítő társai — tehát ténelmi emlékűek is. 'agy László ménjei azonban nem az utóbbihoz (tör- lmi hagyományainkhoz) kötődnek elsősorban. Ö méta rétegekig ás: az ősköltészet kiválasztott állatát: a sokat és a falusi emberek hétköznapi hűséges tár- 'dézi költészetébe — személyes ismerőseit. Átkozott és babonás, konzervált ősi szokások közé item... a Bakony alján. Ott nevelődtem mesék és mák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házija ma dó regösének magarájában.” (idézi Kiss Ferenc -íávek közelről c. kötetében, 170. p.). Ebből a világból fplig nem hiányozhattak a táltosok sem, akiket a népi képzelet és mindennapos összetartozás csodálatos tulajdonságokkal ruházott föl évezredek során. Beszélni, írást és gondolatot olvasni képesek, előre látnak és tudnak mindent, a széllel és gondolattal egyenlő sebességgel suhannak. Okosak, tapasztaltak, fortélyosak — s mindezt szeretett gazdájuk szolgálatába állítják. Így válnak a hűség, ragaszkodás ősi szimbólumává népmeséinkben, példázva ember és állat összetartozását, életre-halálra szóló szövetségét. De a költőt gyerekkorából vizuális hatások is érik: „Örököltem egy kis palatáblát, és egész pici gyerek koromban mindig unszoltam anyámat, hogy rajzoljon nekem. A legfontosabb munka közben is arra kértem, hogy rajzoljon, és amit tudott, azt rajzolt nekem — de főleg lovakat rajzolt. Azt szerettem, ha rajzol nekem, és tőle tanultam meg rajzolni is, illetve hát azt a rajzszeretetet.” — vallja a Szívemhez anyám közelít c. prózai írásában. A kis palatáblán megszelídített lovakat a valóságban is betörte, magához kezesítette Felsőiszkázon. Acélos inú, tüzes vérű paripákat legyőzve tanul mérkőzőkedvet, kemény elszántságot, ismeri meg a küzdelem izgalmát. Így épül a sokat emlegetett „erkölcsi tartás”, amely Nagy László emberi és költői magatartását alapvetően meghatározza és kivételes magasságokra vezeti. Verseiben legtöbbször mámorosán vágtató, tajtéksörényű paripákkal, betörhetetlen, büszke ménekkel találkozunk. A tiszta rét, „forró szél” üzenetét hozzák a nap, fű, víz meg a szél bátor társaiként. Máskor a játékosan ficánkoló, bársonyszőrű kiscsikót becézi, aki csilingelő jókedvet, percnyi derűt lop a szigorú hétköznapokba. Borzongó gyönyörűséggel, önfeledt áhítattal figyeli a „deli-szép”, „delfin-szökésű” méneket, izmos, szép testű lovakat, a létezés tökéletes teremtményeit. Szépségre szomjasan azért olyan fájdalmas pusztulásuk tudata: a lovacskák „vascső-karámba” zártak, gazdátlanok, halálraítéltek. „Mének és jegenyék vágóhídja, vad jelen, vad jövő hajtószíja, itt a legigazihb gárda vész el —” (Harag) A civilizáció racionális gépi világa kizárja birodalmából a tökéletesség kényes és büszke csodáit, elvágja ember és állat ősi összetartozásának szálait. A természettel való eleven és kényszerű kapcsolatnak eszköze és lehetősége volt a ló. Az egymásrautaltság, gondoskodás szülte a hűség, ragaszkodás erős kapcsát. A természetközelség szűnik: szél, nap, víz, szikla távolodik így fokozatosan az embertől. Emberségnevelő, vitézi iskoláink száma csappan, szegényedünk a szépségben — a létezés egésze szenved hiányt jóvátehetetlenül. Szomjúságunk a teljességre azonban egyre mohóbb. Nagy László költészetében is időről időre gazdagabbá válik a költői kép: istenasszony és áldozati oltár — mítoszi lény már a paripa, de a száguldás mámorát idéző, hívó suhanekor szimbóluma is. „rohanók istene vagyok, ékes eleven idol barbárok csillaga ... iramodó sóhaj” (Búcsúzik a lovacska) A ló tartása, rezdülései, változó alakjai, mozdulatai az emberi érzelmek sokféleségére, teljességére is utalnak, ill. általuk nyer érzéki-képi megfogalmazást a költeményekben. Lényük tehát tünékeny tartományok és állandó jelképek hordozója egyszerre. Ugyanakkor — népmeséi és valóságos voltukban egyaránt — a falu, a paraszti világ szerves részei, reprezentánsai. Ennek az életformának a búcsúztatása is ott húzódik a jelentésrétegekben. A motívum természetesen — a versekben és a rajzokon egyaránt — a mindenkori jelentésnek megfelelően vált alakot. De pontosan a „lovacska” átváltozóképessége, ősi tisztasága, rendkívüli képességei rokonítják nép- költészetünk legősibb szereplőivel, a táltosokkal. Emlékében „anyatej muzsikál s tenger”. Nagy László kozmikus ívű költészetének egyik pólusa 3
