Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Farkas András: Portrébiennálé Hatvanban
a népköltészet ősi rétege, másik az új, modern világkép. A pogány és modern mítoszokat művészetébe sűrítő életmű mégis emberközpontú, sőt legfontosabb költői üzenetként éppen egy tündökletesen tiszta magatartást, példát sugároz felénk. így válik a József Attila utáni líra folytatásává, új szintézisévé. Ö az idők és terek távlatait erős tekintetével átfogni képes „táltos”, aki konokul hiszi, hogy van még hatalma a varázslatnak: „Ragyognak szárnyas emberek nők S csillaggal szikrázván az Or Sámánarc nézi szkafanderből mikor a virágzás megkövül hogy sír föl isten az emberből Szájtáti táltosok csikók nézik: e mén betörhetetlen Fehér sörénye fönt lobog föllebbezés a fellegekben. (Simái Mihály: Sámánarc a XX. sz.-ból) Nagy László lovai sok kifürkészhető és rejtett szálon rokoníthatók a XX. sz.-i lírában szereplő társaikkal. A közös származás, nemzedéki együvé tartozás, s a csikó-ló-lovas teljességet idéző emlékezet hívja életre Juhász Ferenc, Kormos István és Nagy László 2—2 versét tartalmazó kis kötetét (Hajsza), Reich Károly illusztrációival. A gyönyörű lovak, pompás mének szeretete nyomon követhető Reich Károly egész grafikusi pályafutásán is, Portrébiennálé Hatvanban Múlt év végén rendezte meg a Hatvani Galéria a második országos portrébiennálét. Nyilván az első sikeres vállalkozás indította a galéria vezetőségét arra, hogy újra életre hívjon egy szemlét, amely a magyar képzőművészek számára nemcsak a seregszemle nyilvánosságát kínálja, hanem a számvetés, a vissza- és előretekintés lehetőségét is magában hordozza. Akkor, a tárlat hatására és valódi sikerén felbuzdulva, a Népújság hasábjain néhány gondolatot rögzítettünk. Azt például, hogy a tárlat végre a magyar képzőművészeknek egy olyan seregszemléjét hozta, ahol az üresjáratokat maga a műfaj nemigen tette lehetővé, kevesebb lehetőséget adott a látványos és látszatbravúrra, amely mögött a tartalom apró mécsese sem világít. Azt sem hallgattuk el, mint észrevételt, hogy a festők egymást festették meg, az egyik művész szobrot készített a másik művészről, irodalmi, színházi, emberi és művészi magatartásokat mintáztak meg. Ezzel talán azt kívánták hangsúlyozni, hogy a mai társadalomban, a vajúdó eszmék és társadalmi forrongás, átalakulás világában az is eligazító lehet, ha a téma a művészet közelében marad és így a szépség mint az ábrázolás egyik jelentős tényezője — ha nem a fontosabbika! — kisegíti a művészeket abból a bizonytalanságból, amely manapság meg-meglepi őket. Mint a kiállítás egyik fontos vonását, különösebben nem hangsúlyoztuk, hogy a képek és szobrok többsége átélt jellemábrázolásra törekedett. Azt az erőt és szándékot akarták kellő hangsúllyal bizonyítani, hogy a sokszor, a korábbi tárlatokon tapasztalt felületesség, mellébeszélés, könnyed lírizálás az ide dolgozó zsűrinek noha az ő lovai más kultúrkörökbe, mitológiába is áj látogatnak. Gyermekkorának gazdag élményei, a végtelen mezők, falusi környezet „különös szépségei... err?- beri atmoszférája” számára is ihletadó forrás és meg tartó erő marad élete végéig. Ö maga így vall erről: „A természethez való kapcsolatomat valamiféle állandó meghatottság jellemzi. Ügy tudok gyönyörködni egy-egy szép állat látványában, mint egy feltáruló csodás tájban Szeretem a lovakat, a teremtés gyönyörű remekeit. Ügy érzem, lényük kifejezi az élet játékos ficánkolásait. Szívem létükkel együtt dobog, s valahogy az embernek és állatnak a kapcsolata a kétfajta élő teremtmény együtt- léte számomra a természetességnek, a tisztaságnak, a szépségnek a hordozója. De az állatok pusztulása az élet drámáit is kifejezi.” A filmművészetben Huszárik Zoltán szép rövidfilmje, az Elégia állít emléket a halálraítélteknek. Ez a mű tartozás, tiszteletadás, emlékidézés és fájdalmas-szívszo- rító búcsúzás egyszerre. A magyar képzőművészetben Tornyai „Bús magyar sors”-a: a meggyötört, kilátástalan életű lovacska víziója óta számtalan metamorfózison ment keresztül: Chio- vini F., Szurcsik J., Szalay F., Szabó Iván lovai — hogy csak egy-két alkotót említsünk — más-más összefüggésbe ágyazva, más-más tartalmi jegyeket hordozva jelennek meg. A „komlóillatú csodalovak / zuhanó harangpatával”, a mindenségben száguldók, csillagokon túlról ősi üzenetekkel megtérők a mi időnkbe érkezve vádló és bánatos tekintetű lovacskává, „erőltetett térdű” gebévé szomorodnak. Az ősi szimbólum útja lassan véget ér. Bolykiné Fogarasi Klára már nem volt elegendő. Mintha a szakma is ártalmasnak tartaná azt az állapotot, hogy hazánkban túl sok a művész — legalábbis papír szerint —, túl sok a kiállítás, ahol annyi mindent lehet bemutatni, ahol any- nyi mindennel meg lehet téveszteni a gyanútlan nézőt, esetleges műélvezőt és még esetlegesebb vásárlót. Odáig mentek ezek a kiállítások és főként rendezőik, hogy némelykor két összefont kötelet egymás mellé fektettek a szabad térben, a zöld fűben, szöveggel, jól meg- ideologizálták és máris kész volt a művészek és a közönség „tartalmas” találkozása. Ez a kiállítás nem az utóbb említettek közül való. Itt alkotások sorakoznak egymás mellett és egymást támogató, hangulatban és szándékban feltétlenül érdekes és értékes emberi nyilatkozatok akarnak olyan hatást elérni, amely nemcsak tartósnak ígérkezik, de vissza is akarja szerezni a kiállítások iránti bizalmat, a művészet ilyen vagy olyan mértékű tekintélyét. Az Arcok és sorsok címmel összeállított országos gyűjtemény — úgy érezzük — korunk emberét fejezi ki, azt az egyéniségekben, jellemekben, az arcban tükröződő világot, amely állandó szellemi mozgásra és együttműködésre serkenti a mindennapi embert és a művészt elsősorban. Ezt a mozgást, ezt a lelki jelenlétet, a kornak ezt az érdekes munkáját az arcokon nyomon kísérni, az együttérző és részt vevő néző számára értékes tapasztalatokat hozó munka. Azt kitalálni, hogyan és miért válaszol egy-egy művész így vagy úgy a korra, a kor által felvetett kisebb vagy nagyobb kérdésre, nemcsak egy szépséggel és igazságkereséssel egybekötött feladvány megfejtése, de gazdagodási lehetőség is. Lé4
