Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Bolykiné Fogarasi Klára: Nagy László jelképei
IRODALOM MŰVÉSZET Nagy László jelképei Kísérlet a bánat ellen címmel Nagy László betűképeit, képverseit, vázlatait láthattuk nemrégiben a Hatvány Lajos Múzeumban. A költő jegyzetfüzetéből készült a válogatás, amelyeket a szövegvariációkon kívül — lapszélen, a sorok között, sokszor az írást is kiszorítva — szép rajzú, érzékeny ábrák, „grafikák” töltenek meg. Nem kiruccanások ezek a líra határain túlra, mint voltak pl. Szécsi Margit Üj heraldika c. kötetéhez készített rézkarcai, hanem a műalkotás születését kísérő rezdülések. A rajzokon fölbukkanó alakok, tárgyak titkos üzeneteikkel szervesen illeszkednek az egész költői világképbe: töprengő, riadt szemű arcok, kalapos fejek, gondolkodó-figyelő kamaszok suhanó mosollyal, kemény tekintetű, marcona harcosok, szárnyas, kezét égnek en figura; ismét fejek és kezek. Tétova, védtelen, rebben óvó kezek — mint a Kondoréi. Nem erőtől duzzadó vat egymásba kulcsolódó, egymás erejét erősítő kezek, hí nem az érzékenység, magányosság, kiszolgáltatottság kifejezői. Balassi libbenő alakja, az elesett, keserű, halálba menekülő Ady víziója. Bravúrosan odavetett vagy torlódó, kusza vonalakból építkező figurák — markáns, szép arcok a gond, felelősségvállalás szarkalábakat szántó bélyegeivel. Máshol az elrontott verssorokat áthúz- gálva díszítő motívumot kerekít, vagy egy miniátor által is méltán megirigyelhető, kecses-elegáns-kalligrafikus R- et. Türelmetlen pillanatok nyomai vagy éppen játékos ötletek, fegyelmezetlen vonalak. Precízen kiszámolt szótagszámok, mellettük a készülő költemény figurájának rajza. A figyelmes szemlélőt szinte ugyanaz a varázs láncolja a képekhez, mint amit a költő érezhetett papírja fölé hajolva. A töprengés kényszerű szüneteiben önkéntelenül nekiiramodó kéz csupán engedelmeskedik a fehér felület hívásának. Fölbukkan a vonallal-gondolattal játszó varázsló. A fegyelmezett, verseiben szigorú, zárt struktúrát, megbonthatatlan versegészt kovácsoló Nagy László itt belefeledkezik az emlékképek megidézésébe, elragadja a vonalak bűvölete, igyekszik megragadni a tűnő gondolatot. Keze szertelenül fut a sima felületen, az elrontott vonal fejjé, lovassá, lovacskává, büszke ménné kerekedik. (Magam is szemtanúja voltam egy lovacska születésének. Könyvnapi író—olvasó találkozón a félresikerült dedikáció első vonalából szökkent hirtelen neve elé.) A jegyzetfüzet leggyakoribb szereplői ugyanis a lovak. Ágaskodó, toporzékoló paripák, rakoncátlan mének, kis- csikót becéző kancák, gitár-ölő Szent György, fátylas, lovagló nők, szekér lóval; szomorú tekintetű, fejüket lehajtó, beszélő lovacskák, fölbukott pegazus; félig csontváz, vicsorgó-vádló lókoponya; szoborrá merevült, halott tekintettel a semmibe néző lófej. Minden arca és létformája fölbukkan a nemes állatnak rajzain, szervesen kapcsolódva költészetének egyik központi motívumához. A ló — koronként változó tartalmakat hordozva — gyakori témája az egyetemes művészetnek. Megörökítették őket mint görög istent tüzes fogaton röpítő mitológiai állatot; hadvezéreket hordozó, nemes tartású paripát — érzékeltetve ezzel a vezérek vagy harcosok hatalmát, erejét, a kor harci szellemét. Nagy utat tesz meg a szimbólum Dürer, Delacroix alkotásain keresztül Picassóig, utalva mindenkor embereszményre, korszellemre, történelemre egyaránt. A természettel és földi ellenséggel bátran szembeszálló büszke 2 Képzőművészet
