Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre, XII.
András csendőr lett.” A száz éve született Bíró Lajos a századelőn a magyarság legszebb álmainak valóraváltásáért küzdött íróként, feladatvállaló, elkötelezett emberként. A forradalmakból bátran kivette a részét. Emigráció lett a sorsa. Az elszakadás is hozzájárult, hogy a messzi távolban elbizonytalanodott értéktudata, és az írói művészetben a hatás, a siker, a népszerűség vonzásának is engedett. Jelentősége azonban így is történelmi mércével mérhető. Nemcsak helyi, megyei, hanem országos jelentőségű íróról van szó. A génius locit erősítenénk, ha Bíró Lajos emléke Hevesen és Heves megyében nem maradna jeltelen. Cs. Varga István Megyénk irodaimi kistükre XII. Gaál György Kisfaludy Károly 1820-ban írott „szomorújátékát”, az Iréné c. drámát egy ma már inkább csak szakmai körökben emlegetett kortárs írónak, Gaál Györgynek ajánlotta. Baráti gesztus volt ez az ajánlás, de több is annál: Gaál György ui. 1819-ben Kisfaludy színműveinek német fordítására vállalkozott, s túl ezen arra is, hogy a nála öt évvel fiatalabb Kisfaludynak — levelezés útján — esztétikai tanácsokat adjon, s jó szándékú kritikai észrevételekkel segítse művészi kibontakozását. Az akkor már hosszabb ideje Bécsben élő Gaál ui. a kortárs német irodalom alapos ismerője volt, igen művelt, a világirodalomban is tájékozott író-ember és tudós, akinek intelmeit-tanácsait Kisfaludy meg is fogadta. Mindez persze kevés ok lenne arra, hogy Gaál György nevét az irodalomtörténetírás számon tartsa, illetve munkásságának tüzetesebb méltatását vállalja. Az érdeklődő a kézikönyvek és lexikonok vonatkozó passzusait fellapozva meggyőződhet róla, hogy Gaál György reformkori irodalmunk érdekes, műfordítással, folklorisztikával, nyelvészettel és szépírói munkával egyaránt foglalkozó íróképviselője volt, ráadásul ún. kétnyelvű író, aki művei egy részét magyarul, jelentősebb hányadát pedig németül írta. Sorozatunkban nyilvánvalóan egri, illetve Heves megyei kötődése okán kell szólnunk róla. * Gaál György 1783. április 21-én, Pozsonyban született, ahol apja a királyi udvari kamara tisztviselője volt. Családja, az életrajzírók egybehangzó véleménye szerint, Heves megyei eredetű s feltehetően ez a kötődés magyarázza, hogy az 1784-ben Pozsonyból Budára költöző szülők később a gyermeket — budai és váci stúdiumok után — egy időre Egerbe küldték tanulni. A fenti városokban persze csupán alap- és középfokú képzésben részesülhetett. Egyetemi tanulmányainak folytatása céljából már ismét a szülői házhoz közelebb kellett mennie: a pesti egyetem hallgatója lett. Azt is múlt századi életírói jegyezték fel, hogy hazai iskolai és egyetemi tanulmányai során a kor jeles matematikusa és regényírója, Dugonics András volt rá legnagyobb hatással, tudós ambícióit, de tán a szépírói pálya iránti vonzalmát is ő táplálta komolyabban. S talán nem tévedünk akkor sem, amikor azt állítjuk, hogy írónknak a népköltészet, s a népélet iránti érdeklődése fokozásában is szerepet játszott a szegedi származású tudós matematikus professzor, aki — egyebek között — közmondások, szólások gyűjtésével is foglalkozott. A pesti egyetem után a császárvárosi univerzitás hallgatójaként végezte tanulmányait. Ügy tűnik: ez az első bécsi tartózkodás is meghatározó élményeket kínált a fiatal Gaál Györgynek. Már ekkor felfigyelt a német irodalom új törekvéseire, s feltehetően ekkor jegyezte el magát komolyabban a műfordítással is. Amikor tanulmányait befejezve hazatért Pestre, magyar nyelvű írásokkal jelentkezett — beváltani akarván abbeli elhatározását, hogy író lesz. Néhány névtelenül közreadott fordítás után megírta a korabeli igen népszerű szórakoztató lektűrök egyikét A Tudós Palótz, avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógor-urához írt levelei címmel. A névtelenül kiadott mű 1803—1804- ben hat füzetben jelent meg „Budán... Hartlébennek könyves Boltjában.” Gaál egy Richter József nevű bécsi szerző Eipeldaueri levelek című szatirikus művét vette mintául e munkához, ami természetesen semmit sem rontott eredetiségén, olyannyira nem, hogy a ma irodalomtörténésze is úgy ítéli meg, „bárcsak a magyar katonáktól kiadott népmeséket is (1822) Furkáts Tamás zamatos nyelvezetében hagyta volna ránk Gaál az eredeti kaszárnyái kéziratokban!” (Pogány Péter: A magyar ponyva tüköré. Bp. 1978. 180. 1.). Hogy mennyire ízes, máig frissen hangzó nyelvezetű mű ez a „ponyvára szánt” füzet-sorozat, annak illusztrálására álljon itt az alábbi rövid részlet: „Budán közönségessen azt beszéllik, hogy a Sz. Gellérd hegye nem sokára tüzet fog okádni és azért az emberek már olly félelembe vágynak, hogy a Hidat a Dunábul már kivették, ne talántán a Hid — is, mivel a hegytül nem igen messzi áll, megégjen, és ezáltal a Duna — is megpör- kölődjön. És a Curjózus világ már szüntelen úgy mász- sza a hegyet, mint a mátska a Ház-födelét, látni akarván mellyilk egér lyukából fogja magát kiokádni a tűz, sőt még az Universitáshoz — is Cenzúrára akarták vinni a hegyet. — Sógor Uram! ha tudnám, hogy a dolog úgy fog történni, mindjárt elmennék Pestről és Mónos- bélybe hordozkodnék ...” Az ékelődő hangvételű mű harmincnégy levélből áll, amelyekben a Pesten időző Furkáts Tamás mónosbéli sógorának meséli el tapasztalásait. Hálából, viszonzásképpen is kissé, hisz némi „subsidiumért” gyakran folyamodott „sógor-urához” Furkáts. A Pestről rajzolt kép érdekes, változatos: megtudhatjuk belőlük, milyen „tsöttsig érő bugyogós nadrágot” viselnek Pesten, meg „kerekes kalapot”; értesülünk a kávéházi életről, a farsangi bálokról, a hangversenyekről, de még a pesti the- átrumban játszott darabokról is. És persze bőven akad 50
