Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 4. szám - MÚLTUNK JELENE - Pásztor Emil: A debreceni trónfosztástól a cári beavatkozásig

megváltoztatását. Kossuth egyébként Gödöllőn nem is árulta el a hadsereg vezetőinek, hogy ennyire sürgősen készül ilyen fontos politikai döntést hozatni az ország- gyűléssel, olyan döntést, melynek következményei sokak számára beláthatatlanok voltak. Görgey fővezérnek Kossuthtal szemben az volt a véleménye, hogy harci sikereink a nemzet jövőjét még korántsem biztosították, és ahelyett, hogy valamilyen elbizakodott politikai lépéssel magunk ellen ingerelnénk nemcsak a Habsburg-házat, hanem az európai nagyhatalmakat is, győzelmeinket inkább az Ausztriával való békés megegyezés érdekében kellene kihasználnunk.

Görgey főhadiszállására a nagysallói csata idején érkezik meg az Országos Honvédelmi Bizottmány küldöttje, Ludvigh János kormánybiztos, aki azt hitte, örömhírt visz Görgey táborába a debreceni trónfosztó határozatról való tudósítással. De Ludvigh ott a várt hatásnak az ellenkezőjét tapasztalja, s erről a meglepődéssel párosult tanácstalanság hangján jelenti Kossuthnak: „Örömet a detíhöance [=trónf osztás] nyilvánítása felett itt senki sem nyilvánított. Én kétségbeestem. Volt olyan is, ki Görgeyt azon proklamációra emlékezteié, melyet a hadsereg megnyugtatására éppen e vidékeni átvonulásakor kibocsátott.” (Ludvigh levelét idézi Pethő Sándor: Görgey Artúr. Bp., 1934. 273. lap.) Ludvigh utóbbi szavai Görgey január 4-i váci kiáltványára utalnak, melyben a vezér kijelentette, hogy serege az 1848 tavaszán szentesített magyar alkotmány védelmében szállt síkra, s miközben részt vesz a nemzet önvédelmi háborújában, ellenáll azoknak, akik korai „reszpublikai mozgalmak által” az alkotmányos királyság megbuktatására törnek.

Klapka tábornok később így emlékezik arra a pattanásig feszült hangulatra, melyet a harcoló hadsereg főhadiszállásán a debreceni függetlenségi nyilatkozat keltett:

„Kossuth Gödöllőn anélkül vált el Görgeitől, hogy neki megmondta volna azt a szándékát, hogy ezt a nagy horderejű actust ily hamar végre fogja hajtani. Ez az oka annak a határtalan felindulásnak, mely Görgein erőt vett, midőn Ludwigh kormánybiztos ez ügyben az első tudósítást hozta neki. Kitörései kíméletlenek voltak úgy Kossuth, mint az országgyűlés ellen, amely oly könnyen engedte magát megingatni.

A Garamon való átkelésünk előtti napon szolgálati ügyekben Görgeihez kellett mennem, ahol az egész vezérkart a legnagyobb izgalomban találtam.

Damjanich, aki mindig gondoskodott jó konyháról, magánál tartott ebédre, amelyen Bogdanovics Vilibald követ is megjelent, az, aki a függetlenségi nyilatkozat hivatalos másolatát s az arra vonatkozó kormányi proc- lamatiót hozta volt Görgeinek. Az ebéd fölötti beszélgetés csakhamar élénk fordulatot vett. Különösen Damjanich kelt ki nem nagyon válogatott kifejezésekben Kossuth politikája ellen és a főbb tisztek csaknem kivétel nélkül egyetértettek vele. Én hallgattam, hogy minden vitatkozást kikerüljek, de kínos volt látnom, hogy Bogdanovics mily hiába iparkodott a kormány eljárását és intézkedését védelmezni. Bogdanovics és én még Bécs- ből jó barátok voltunk. Miután az asztaltól fölkeltünk, félre hívott, s mélyen megindulva fejezte ki előttem félelmét és aggodalmát, hogy ily viszonyok között, s Gör- gei táborkarának ilyetén hangulata mellett nagyon hamar teljes szakadás állhat be a fővezér és a kormányzó között; ennélfogva engem sürgetőleg kér, hogy a magam részéről kövessek el mindent ennek az izgatott hangulatnak lecsillapítására.” (Klapka György: Emlékeimből. Bp., 1886. 135. lap.)

Egy múlt századi neves történészünk, Szeremlei Samu véleménye szerint Kossuth sietségének főként személyes okai voltak:

„Hogy mi indította Kossuthot a függetlenség oly gyors kimondására, melyet sem az akkori befejezetlen hadmunkálati ügyek, sem a néphangulat, sem a jog, sem az eszély, sem a haza java és méltósága nem kívántak, sőt elleneztek, azt Viddini szózatában később vallotta meg. Az indok az volt, hogy ily módon akarta elvágni a hidat a képviselőházi békepárt előtt. (...) Kossuth, mint maga megvallja, félt a békepártiaknak Görgeivel szövetkezésétől, nem mintha ebből a hazára nézve valami bajt és szerencsétlenséget következtethetett volna, hanem mert e párt csak az ő bukása árán kerekedhetett volna felül. Ekkép merőben személyes politika volt az, mely őt a szakításra sürgette.” (Szeremlei Samu: Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről. Pest, 1867. II. kötet 144. lap.)

Szemere Bertalan, akit Kossuth ezekben a napokban nevez ki belügyminiszterré és a minisztertanács elnökévé, a forradalom bukása után még élesebben mutat rá Kossuth személyes indítékaira:

„Most már kereken kimondom, miért kellett éppen akkor kimondani a függetlenségi nyilatkozatot (melyet Kossuth velem, a kormánynak a táborban tartózkodó tagjával, mint fait accompli-t [=befejezett tényt] utólagosan közlött). Azért, mert hadseregünk a Bánságot és Felső-Magyarországot visszafoglalá, a szerencsével együtt pedig nőtt bátorsága, mely csakis mindig ezzel együtt nőtt; aztán a Hatvannál, Tápió-Bicskénél, Isa-Szeghnél és Vácnál vitt győzelmek Görgei, mint fővezér nevét oly dicsfénnyel övezték körül, hogy Kossuth félni kezdett, hogy ha a kormányzóválasztást még továbbra halasz- tandja, Görgei pedig azalatt még több győzelmet nye- rend, a forradalom a maga örökös menete szerint köny- nyen elfeledheti a szónokot, s a tettek emberének, a győzedelmes katonának adhatja át a hatalmat.” (Idézi Szeremlei: II. kötet 114—115. lap.)

Megjegyzendő, hogy Szemere itt igen elfogultan és egyoldalúan ítél Kossuthról, akinek tetteiben a politikai indítékoknak legalább akkora szerepük volt, mint a személyes motívumoknak.

Az kétségtelen, hogy Kossuth túlzottan sietett. Szeremlei többek között szemére veti, hogy „a külföldi kormányokat e dologra, mely hazánk sorsát nemzetközi kérdéssé változtatta, elő nem készítette, sőt beleegyezésük kinyerését terve kivitelére még csak meg sem kísérletté”. E mulasztás következményeként a magyar forradalom külpolitikailag egyre inkább elszigetelődik, és amikor megkezdődik az orosz cári csapatok intervenciója, még a magyar üggyel korábban rokonszenvező angol kormány is lényegében ellenünk foglal állást.

Kossuthnak Görgey és a tisztikar politikai nézeteivel s érzékenységével is számolnia kellett volna. Talán arra számított, hogy a kész tények fölött kénytelen lesz mindenki gyorsan napirendre térni, és mivel most már nem lesz más út és más lehetőség az egész nép, s a hadsereg is az ő határozottabban forradalmi útját fogja választani. Várakozása nem vált valóra. A kossuthi államcsíny szinte sokkos válságot idézett elő Görgey fővezérnél és számos tiszttársánál, olyan körülmények között, amikor a győztesen előrehaladó hadsereg vezetésében minden figyelmet az ellenség elleni harcra kellett volna összpontosítani.

Görgey érzelmileg maga is elítélte az uralkodócsaládot és Ausztria reakciós politikáját, de a debreceni ha31