Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 4. szám - MÚLTUNK JELENE - Pásztor Emil: A debreceni trónfosztástól a cári beavatkozásig

tározatot sem helyeselte. Indokait a szabadságharc után Lipcsében kiadott és később Budapesten is megjelent emlékiratában így adja elő:

„ ... egy ilyféle országgyűlési határozat saját nemzeti érzésemmel tökéletesen megegyezett: az mégis, amint ezt az elnöknek [=Kossuthnak] már Gödöllőn óva intve fejtegettem, meg nem állhatott sem a legközönségesebb állambölcsesség, de még az okos magyar honszeretet ítélőszéke előtt sem; a mi régi ezredeink és kivált hadseregünk régi tisztjeinek dynastikus érzülete pedig ezt a határozatot még kevésbé igazolta, holott általa éppen órájuk hárult a feladat, annak nemcsak Magyarországon belül, hanem azon kívül is érvényt szerezni!

Ellenkezett ezen országgyűlési határozat azonkívül Kossuthnak előttem március első napjaiban Tiszafüreden kijelentett azon meggyőződésével, hogy most mindenkinek, aki őszintén gondol a haza javával, legszentebb kötelessége nem tenni semmi olyat, aminek következményei a nemzetet pártokra szaggathatnák, s ezáltal csak a mindnyájunk közös ellenségének erejét fokoznák.”

Elmondja azután Görgey:

„Mikor ugyancsak Gödöllőn Kossuth a részéről Ausztria ellen tervezett agresszív lépéseket célszerűségi tekintetből megtámadó ellenvetéseimre anélkül, hogy azokat megcáfolta volna, elhallgatott: én azt hittem, hogy felhagyott azzal a hevenyészett ötletével, hogy az osztrák octroyált »alkotmányra« önvédelmi harcunk még erélyesebb folytatásánál még egyéb valamivel is kellene felelnünk.

Mindezen ellentmondásokkal szemben kételkednem kellett, ha nem is mindannak igaz voltában, mit a futár élőszóval újságolt, de legalább az állítólagos országgyűlési határozat változhatatlanságában. És ezért a Debrecenbe visszatérő futárral csak annyit izentem a kormány és országgyűlés urainak élőszóval: szűnjenek meg már egyszer a balsorsban gyáváknak lenni, a jószerencsében pedig elbízni magokat.” (Görgey Arthur: Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években. II. kötet 23—24. lap.)

Ingerülten mondta Görgey Ludvigh kormánybiztosnak:

„Azt hiszitek talán, hogy Debrecenben az elűzési komédiával megveritek az ellenséget? (...) Szereznétek inkább fegyvert és újoncokat. (...) Akinek heves a vére, jöjjön ide a tűzbe, de természetes, hogy a szószékből könnyebben lehet háborút folytatni. Azt tudjuk jól, a legutolsó honvéd is tudja, hogy az osztrákokat nem azért páholjuk, mert szeretjük, de az ellenséget soha sem szabad megvetni, annál kevésbé ingerelni Mire való ezt a monarkhia és a reszpublika közti kérdést erőszakosan szőnyegre vonszolni? Mire való új erőt és új ürügyet adni az ellenségnek, mire való a kétségbeesés harcára kihívni? Hát nem éppen azt a szolgálatot teszitek ezzel az ellenségnek, amit Windisch-Grätz tett volt nekünk?” (Idézi Szeremlei: II. kötet 116. lap.)

Miért nem mondott le Görgey a fővezérségről, és miért nem vonult vissza a hadi szolgálattól, ha nem értett egyet a debreceni nyilatkozattal? Ennek több oka is lehetett. Az egyik nyilván az volt, hogy úgy vélte: lemondásával széles körű válságot idézne elő a hadseregben, mert számosán követnék példáját, s így épp a legsúlyosabb megpróbáltatások küszöbén megtörne a nemzeti ellenállás. Márpedig erős meggyőződése volt, hogy csak fegyverrel a kézben védhetj ük meg az 1848-as vívmányokat, az akkor szentesített alkotmányt. Kossuthnak új, 1849. április 14-i politikájával szemben ő 1848-hoz ragaszkodott, már csak azért is, mert úgy látta: forradalmunk a bécsi forradalom bukása óta lényegében magára maradt Közép-Európában, jobb volna tehát Ausztriával szemben egy előnyös kompromisszumot kiharcolni, mintsem azt kockáztatni, hogy Bécs a cári orosz hadsereget hívja be ellenünk.

A Görgey seregében harcoló Kazinczy Lajos alezredes

— fél évvel később a tizenötödik aradi vértanú — is valahogy hasonlóképpen gondolkodott. Az ő fejében is megfordult, ne térjen-e vissza a debreceni események után a hadseregtől a polgári életbe, de aztán a maradás mellett döntött. Ezekről a kérdésekről így vall az aradi osztrák haditörvényszék előtt:

„Magyarország függetlenségi nyilatkozatával és az uralkodóház trónfosztásával kapcsolatban annyit mondhatok, bár ez alighanem enélkül is köztudomású, hogy ez az esemény a magyar hadseregben általános megdöb- bentést keltett, és ezt az elhatározást senki sem helyeselte.

Mivel azonban Görgey főparancsnok megmaradt állásában, én sem tehettem mást, ugyancsak tovább szolgáltam, és bár éreztem, hogy jogtalanság történt, a katonai alárendeltség köteléke — és csakis ez — visszatartott a hadseregben.” (Pásztor Emil: A tizenötödik aradi vértanú. Dokumentum-életrajz. Bp., 1979. 58. lap.)

A honvédsereg tábornoki és törzstiszti karában eléggé általános lehetett a debreceni április 14-ének ilyen megítélése. Ivánka Imre ezredes például — Görgey és Kazinczy egykori tanulótársa a tullni hadapródiskolában

— harminckét évvel később így emlékezik vissza Kossuth és az országgyűlés függetlenségi nyilatkozatára: „Tartózkodom most is ítéletet mondani emberek és a történtek felett; csak egyet mondok meggyőződésem szerint: a 14-i áprilisi határozat vesztette el Magyarországot; Görgey magatartását, ha valaki meg akarja ítélni, nem szabad elfeledni, hogy jelszava volt »V. Ferdi- nánd és az 1848-i alkotmány, sem több, sem kevesebb«.

Vitatkozhatunk ezzel a véleménnyel, de nem vonhatjuk kétségbe, hogy ezek a katonák: Görgey, Kazinczy és Ivánka Imre is szerették, sőt legjobb meggyőződésük szerint szolgálták hazájukat. Természetesen nem V. Fer- dinándhoz vagy I. Ferenc Józsefhez ragaszkodtak ők, hanem igazában csak a jelszó második feléhez: 1848-hoz. Hogy ebben az értelemben forradalmárok is voltak, bizonyítja ezt tántoríthatatlan helytállásuk az 1848—49. évi forradalom fegyveres harcaiban.

Ha sok mindenben más véleményen voltak is, mint Kossuth, határozottan szemben álltak a fekete-sárga szellemiségű, dinasztikus politikával. Kiviláglik ez Görgey április 29-én kibocsátott hadparancsából. Görgey ebben megbélyegzi az „esküszegő rút dinasztiát”, s arra hívja fel a honvédeket, hogy szép hazánk önállóságát védelmezve továbbra is hűségesen harcoljanak a „bitor zsarnokság” ellen a népjogokért. Csapatai akkor már Komáromot is felszabadították — a Duna mindkét partján — a császári csapatok ostromzárlata alól. (Ivánka Imre: Négy havi szolgálatom a magyar hadseregben ... Bp., 1881.)

Az április végi napokban Görgeyt az a kérdés foglalkoztatta leginkább, merre folytatódjék a magyar fősereg támadása, illetőleg mi legyen a legközelebbi tennivaló. Buda vára akkor még osztrák kézen volt; mi tehát a sürgősebb: Budának mint nemzeti önállóságunk jelképének felszabadítása, vagy a Bécs elleni vonulás? (Komáromtól Bécs nyugat felé nem sokkal van távolabb, mint Buda kelet felé.)

Hogy mi szólt a komárom—bécsi elképzelés mellett, Szeremlei a következőképp adja elő:

32