Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Takács József:A szerelem gyönyörű és gyötrő pillanata
— Nem szeretem, ha nagyon összeszorítasz. Mintha megfulladnék. A fiú kicsit tétova, de a bosszúságát nem tudja leplezni: — Mindenesetre különös vagy. Bólint, tudomásul veszi. Csakugyan különös. És újra megindulnak. De csak így, egymagukba zárva, mintha külön világ foglyai lennének. Most ő nyúl a kezéért, de az ujjak merevek és nem akarnak szorítani. — Ne haragudj! És meg is érkeznek. Még egy ház, s az utcának is vége. A fiú megáll, kicsit zavartan nézi őt, aztán búcsúzik. Csak megsértődött. — Megyek, még dolgom van. Nevetni szeretne, tudja, hogy semmi dolga sincs, de nem tud. Most ő fogja meg a karját, itt a kapujukban, pedig tudja, hogy Sebesék a függöny mögül őket figyelik, de sehogysem akarja, hogy éppen most itthagyja, hogy elmenjen, méghozzá ilyen fanyar szájízzel, hisz eddig minden olyan szép volt. ^ — Elég, ha én mindent értek — s odaejti fejét a mellére. A legszívesebben elsírná magát. De nem lehet. — Gyere, ne álljunk itt. Ez végképp legyőzte. Megindulnak. Kinyitja a kaput, s előresiet ajtót nyitni, a fiú utána. Az udvar végiben az ablak még világít. — Azt mondtad, nincs itthon senki. — Csak nagyapa. Olvassa a krimijeit. A fiú megáll, de ő újra kézen fogja, s már az ajtón belül is vannak, az előszobában. Három lépés, kinyitja a szobaajtót, ide besüt az utcai lámpa — nem gyújt villanyt —, s már ott is állnak a szobája közepén, a rit- kás derengésben, s nézik egymást. — Nem is örülsz? Minden milyen egyszerű. De a fiú még mindig nézi, már kicsit bosszantó is, most kinyúl a karja, s megfogja az ő karját, s már gyengéden magához is vonta — igen, épp így képzelte el, s most a csókolózás alatt szépen lehányják a ruhájukat — már el is kezdődött — milyen érdekes, mikor este ment lefelé az utcán, sőt már reggel érezte, ahogy megállt a napfényben, itt fognak állni a szobájában, ezen a virágmintás szőnyegen, mégpedig ma este, mert itt kell állniuk; — ahogy ideges borzongással a heverőre ledőlnek, a fiú újra erősen megszorítaná, előbb összekapja a fogát, nehogy tiltakozzon, aztán csak kiszalad a száján — ne szoríts, nem bírom! —, de már fogná is visz- sza a kezét, és nem tudja, amely szinte durván ellöki magától a fiút, de már ugrik is fel, s rohan át a másik szobába, sőt még a kulcsot is ráfordítja. Aztán az ablakhoz fut, égő homlokát odanyomja a hideg üveghez, hogy lehűtse, hogy megnyugodjon; ajka remeg, keze csupa ideges rángás —• s megint az a rettenetes, vigyori arc mered felé, s akkor rémületében önkéntelenül felkiált: — Nem! Mint valami éles parittyakő, vágja fejbe ez a szó, szinte megrázkódik, valami hideg irtózat fut végig a hátán, két karja lehull a tiltakozó, ideges bőrére — te jó isten, hisz meztelen vagyok! — s már csapódik is vissza hideg homlokára — megint mit csinálok! Tisztára bolond vagyok! — s abban a pillanatban halk kopogást hall az ajtón, hirtelen, mintegy védekezésül, magára kap valami ruhát... — Mi van veled? Mért zárkóztál be? S ő még mindig nem tudja magát rendbe szedni, vár; a szíve majd kiugrik, az agya lüktet, bőre érzékeny, mintha csalánnal verték volna végig, torka, mint a száraz fűrészpor, hang nem jön ki rajta — de nem nyitja ki az ajtót, még mindig vár. — El fogok veszni, tudom. Megmérgeztek, elpusztítottak, az érzékeimet átcserélték. Egy nagy semmi vagyok! A másik szobából, mintha erős neszeket hallana, ideges öltözködés, csörrenés — belerúgott valamibe — aj- tócsukódás, léptek, s máris a kulcs fordul a zárban ... És ekkor minden világos lesz! Elmegy, itthagy, rettenetes! — ő az egyetlen, aki megérthet! — s nyitja az ajtót, rohan utána, már a lépcsőn megy lefelé, amikor utoléri. Megragadja a kezét, szinte teljes súlyával belekapaszkodik, s ekkor a fiú visszafordul, még szerencse, hogy sötét van, csak érzi döbbent tekintetét —; így állnak néhány pillanatig, ő két lépcsőfokkal feljebb, nézik egymást riadtan, mégis ismerősen — s ekkor, mintha egy titkos ujj megérintené, lepillant, s akkor látja, az anyja blúzát kapta magára, s most így áll előtte, félig meztelenül — olyan furcsa ez az egész, hihetetlen, ha kedve lenne rá, nevetne, de nem tud, és ő sem tud; s akkor egy fokkal feljebb lép, de másik kezével nem fogja meg sem a lelógó bal karját, sem a derekát, és nem fonja át, nem vonja magához, nem és nem; még mindig így állnak, mintha a mentőköteleket figyelnék egymáson —, mégiscsak elvesztettem, vége. — S mint aki többször is megforgatja a szájában az érzéketlen, szétmálló szavakat, csak megszólal: — Gyere vissza! Elmondom az egészet. A szőlőleveleken áttör a hirtelen kibukkant sápadt holdfény, s ő még mindig ott áll előtte, s akkor lassan elengedi a fiú kezét, megindul, és nem néz hátra. Megáll az ajtónyílásban, vár, de nem fordul vissza. — Nem szólok neki többet. Ha elmegy, elmegy, befejeztük. Én vesztettem. És mit gondol rólam. S egyszer csak két kéz tekeredik a csípőjére, s mintha egy gazdag csokrot tartana, gyengéden átfogja. Megfordul, köszönetképp megpuszilja, s megnyugodva zárja be az ajtót. Most sem gyújt villanyt, s kézen fogva visszamennek, a fiút leülteti a fotelba, ő egy pillanatra eltűnik, s pongyolásan kerül elő. Aztán két poharat vesz ki a lehajtósból, s az apja konyakos üvegét, amíg tölt, az éjjeli lámpát is meggyújtja — Sebesék meg csak csodálkozzanak a merészségén —; a hirtelen fényben a fiú még mindig gyanakvóan vizsgálja, mint aki várja az újabb trükköt, minden mozdulatán érzi a tekintetét — aztán megint az a jótékony homály — kezébe adja a poharat, isznak néhány kortyot, még kezükben a pohár, újra isznak, hosszan kortyolva, mintha most ismerkednének e rongy, kommersz konyak aromájával; de ő már nyugodt, helyrebillent az egyensúlya, s most neki kell elkezdenie. — Csakugyan szeretsz? Most látni kéne a fiú arcán a meghökkenést. Épp ezek után! — Jókat kérdezel. De ő kemény, ennek kell lennie. — Válaszolj! — Eddig azt hittem. S mindez olyan tompán hull elé. Rágyújt. Az arcát akarja látni. Tisztán, kendőzetlenül. — Ha szeretsz, beszélek. De gondold meg, ettől a perctől fogva együvé tartozunk. Itt fekszem majd előtted a műtőasztalon felvágva, szétnyitva. Akár a szívemig nyúlhatsz. Akarod? A fiú bólint, de ő a hangját akarja hallani: — Akarod? A fiú még mindig önérzetes. /i&'-teM feli 17
