Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Kálnoky László verse
— Akarom. Beleszív a cigarettájába. Mégis, hogy kezdje? Mondjon el mindent, hogy tizenhét éves korában hogy járt, s pont egy gügye erőszakolta meg, azért menekültek ide, ebbe a városba, hogy az iszonyatos hír ne nyúljon utána, s úgy látszik, még mindig nem tudta elfelejteni, a sejtjeiben van, az idegeiben ez az irtózat, és visszajár, legszebb pillanatait mérgezi meg, pusztítja el. Pedig már azt hitte, ez a szerelem végleg feloldotta benne. De nem. Valamit csak mondania kell: — Képzeld, akaratomon kívül úgy jártam. Tizenhét voltam akkor. A környékünkön volt egy kis erdő. Odajártam növényt gyűjteni. Az volt a mániám. Mohón beleszív a cigarettájába, egy pillanatra az egész arca felparázslik. Ő viszont hátradőlve a fotelban, nyugodtan hallgatja, mintha legalábbis valami kényelmes sztorit mesélne. — Megtámadott. Addig senkit sem bántott. Örökké mifelénk ólálkodott, tudomásul vettem. Biciklikerékkel gurigázott, s futott utána. Gügye volt szegény. Még ez is. Elhallgat. Teletölti a poharát, iszik. Ez nehéz volt. Embertelen. Ha kérdezni mer a részletekről, elpusztulok. Mért ne izgatná, hogy, s mint volt, mért nem védekeztem, s hogy lehetett ez egyáltalán? Hogyne, majd részletesen beszámolok, mit éreztem, amíg eszemnél voltam, mikor tértem magamhoz, hogy vánszorogtam haza, meddig voltam kórházban, mindenről. Meg erről a máig bennem pusztító sokkról. Mire vagy még kíváncsi? Ahogy mondom, elpusztulok. Ezt nem lehet elviselni. De ő csak ül moccanás nélkül, hátradőlve a fotelban, néz a semmibe, az ő jobb keze meg itt dobol a fotel karfáján, és nem látja, nem nyúl érte, nem ragadja meg. — Tehát elhagy. Pillanatok kérdése az egész. Feláll, mormog valamit és elmegy. Mit tegyek? Nem rohanok utána. Menjen! Így is jó. Én hülye, minek is mondtam el az egészet? Életemnek szégyellnivaló, visszajáró foltja. Azt vártam, hogy valaki megértse? Persze! Ez alatt az idő alatt inkább sündisznót simogattam volna! Ám a fiú most előrehajol, szemével az övét keresi, de nem szól. Csak a szemét láthatná, hogy valamiben megkapaszkodhatna, de nem látja, nem látja. A lámpát kéne — ha egy pillanatra is — meggyújtani. De mozdulni sem tud. — Három hónapig voltam a kórházban. Észre sem vette, csak úgy kiszakadt belőle. S ő még mindig nem szól, kicsit még előbbre hajol és nézi, talán, hogy az arcába kémleljen, mintha legalábbis valami titkolt jel maradt volna rajta —; nincs semmi, értsd meg, semmi — egészen közel az arcuk, noha a roló rácsot húz közéjük. Nem bírja tovább, kibukik belőle: — Ha akarsz, elmehetsz! Kirámoltam magam! És nem kell szánakoznod! Kibírom! S ez még mindig nem mozdul. Hallgat és nézi. Méghozzá bosszantóan és idegesítően. — Most döntőd el, hogy méltó vagyok-e ezek után rád, az ölelésedre, az egészséges és tökéletes férfikarodra, vagy pedig átlépsz rajtam, mint a korán lehullott, férges gyümölcsön? Mit vizsgálsz, mért túrsz belém, úgysem hullok szét a kedvedért? Mondj már valamit! Hallod? S akkor odatartja a poharát, ő gépiesen teletölti, ez iszik, mint a gödény, a poharát kényelmesen visszateszi, mint aki zengzetes tósztra készül. S ekkor megfogja a jobb kezét, ezt a karfán idegesen dobolót, s az arcához húzza. Az ujjai merevek, szinte szúrósak, egyszerűen nem akarnak engedelmeskedni — ennyi a látható seb rajtam —, de érzi, lassan kinyúlnak és megnyugszanak. — Hát ilyen nehéz ez az egész, s ennyire reménytelen? S mégis gyűl benne egy sosem ízlelt nyugalom. Már a szívéig ér. Ö lenne a győztes? Mivel ez itt előtte, kivel eljutott idáig, most, most tette le végleg a fegyvert. — Szegénykém, még ezt is elvették tőled. Hallgat, mit szóljon erre. Egyszínű vigasztalás. Vár. Mért ne, övé az idő. Mért nem folytatja, mért nem beszél, akármit, a hangját akarja hallani, hogy zengjen a szobájában, itt áradjon és szakadjon szét kedvenc tárgyai között, mért nem? Igenis, ezt akarja, hogy megvigasztalja, hogy átjárják ezek a szavak a testét, érzékeny idegszálait, beleivódjanak a sejtjeibe, s végleg elrántsák az éles partszegélyről. Hát nem érti, azt végleg el akarja felejteni, örökre! És nem szól, csak a kezét szorongatja. Akkor neki kell folytatnia: — Csak lesz, aki egyszer visszaadja ... S nem bírja tovább, feláll, mint aki indulni akar valahová, — mért akarok én mindig mást, akár örülhetnék is —, de a fiú nem engedi, átfonja mindkét karjával, s gyengéden magához húzza —, mért ne lehetnék boldog. Hátha erre születtünk. — ... a szerelem igazi ízét. S ezt úgy mondta, mint a legegyszerűbb közlést. Mit tagadja, ha mindig erre várt. Aprócska hullámok lepik el az arcát, egész testét, s mintha a sosem-érzett boldogság ízei lopakodnának a szájába. — Hát igaz lenne? Ezt a rettenetes traumát csak legyőzte, vagy inkább legyőzték? Ök ketten. S megint ott állnak a virágmintás szőnyegen, csókolják egymást, felszabadultan és végérvényesen. S a fiú — mintha valaki más is hallaná — a fülébe suttogja: — Én lehetek-e még? Buta kölyök, régóta tudhatná, csak ő lehet, ő, akivel végigjárta ezt a hosszú utat. Végre ő is örül, övék a világ. — Azért vigyázz rám, hogy többé sose gondoljak arra. A fiú felkapja, körbe forognak a szemérmes lányszobában, kacagnak, örülnek, mint akik valahol csatát nyertek, s a ruhák újra lehullnak, s ők boldogan fekszenek egymás mellé, hogy az életben végleg megkapaszkodjanak. Takács József KÄLNOKY LÁSZLÓ: Jégvirág kisasszony Titok másoknak és titok magának ez a leány, mint ékszer, tokba zárva, amelyet senki nem tett még magára, s bár mosolyog, valami könnyű bánat lengi körül szőkeségét. Ruhája kék szalagjaiban nincs semmi élet, hervadni kezdő csokrában s kezének lankatag tartásában sem. Reája érzéki vággyal nem tekintenének a férfiak, ha élne is e festmény. Jégvirággá fagyott egy téli estén ez a lány, s ha élő és meleg ujjak érintik, ezüst szirma olvad. Ö azt kívánja, hogy az emberek csak messziről csodálják, mint a holdat. 18
