Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - JELENÜNK - Farkas András: Visszajelzés
mintájára épített előtér-ablak roppan össze egyszer saját súlya alatt, hanem az a színházvezetés is, amely nem ismerte fel kellő időben a saját súlyát, feladatát. II. Az egyesített Miskolci Nemzeti és az egri Gárdonyi Géza Színház a vidék legnagyobb színtársulata. Létszámra, anyagi fedezetét tekintve is. Amikor a két intézményt összevonták, úgy gondolták, hogy az egyesítés mindenkinek jót fog tenni. Ezt az országban egyedüli összevonást több nem követte, mert már akkor voltak ellenvélemények és meggondolások, amelyek máshol megállították ezt a folyamatot. Ma már tudjuk, könnyebb egy hibát elkövetni, mint azt kijavítani. Ez a nagy létszámú társulat tehát arra hivatott, hogy a két megyét, elsősorban a két várost, Miskolcot és Egert a szakma szabályai szerint a párt művelődéspolitikájának megfelelően „szolgálja”. A szándék és a cél nyilvánvaló: a korszerű színház megteremtésével a korszellem által alkotásokká érlelt művészi mondanivalót élménnyé tegye az élő színpad által. Másrészt szórakoztasson is, akár vígjátékokkal, akár zenés darabokkal, mert a színház sem és a közönség sem tud meglenni szórakoztatás nélkül. A magyar színházi élet fősodrása természetesen, az eddigi beidegződések szerint Budapesten veri a maga sajátosan törvényszerű hullámait. Divatok, eszmék és olykor rögeszmék öntik el ezt a színházi első vonalat, hogy aztán az, áramlások szabályai szerint ezek a hatások — termékenyítés után — levonuljanak. Volt idő, amikor a pesti színházakban .minden mértéken felül csak az amerikai szerzők darabjai voltak jók, mert úgy gondolták, hogy csak ezek a szerzők tudnak darabot írni, ezek a modernek és csak ez a reveláció. Aztán jöttek egyéb hitek, egyéb revelációk, időközben esküdtek arra is, hogy Moliére az egyetlen, vagy Csehov az egyetlen, vagy Beckett az egyetlen, vagy Brecht az utolérhetetlen. Aztán megint kiderült, hogy megint kellene már a magyar dráma, amely csak nem akar úgy istenigazában megjelenni, akár Illyés írja, akár Németh, akár Sarkadi, akár Görgey, akár Csurka. Amikor tehát az évadokat megtervezték, a tennivalók erősen alá voltak rendelve a pillanatnyi divatnak, az egyes szakmai diktátoroknak, akik védelmezték azt a mindig is vitatható véleményt, hogy az író és drámája olykor csak gondot okozó nyűg, valamit kellene vele csinálni, ha már tekintéllyé verekedte fel magát. Több évszázadon át uralkodott ez a tévhit, talán még ma is tart az a rendezői felfogás, hogy raj tűik kívül csak az Isten érthet a színházhoz és a színészhez, a közönség pedig ne üsse bele az orrát a szakemberék dolgába. Ismételjük: a színház ki van téve — és legyen is! — a kor áramlatainak, a divatoknak, de azért a külső, a világszínpadi hatások annyira nem érvényesülhetnek, hogy megfeledkezzünk arról a közönségről, amely éppen van és itt, van. A pesti közönség Pesté, az egri közönség Egeré. Pestnek' a pesti, különböző szellemi fokozatokon élő ilyen vagy olyan felvevő készségű állampolgárnak kell esetleg adni a világszínpadi bolondériákból is, elbírja, s ha nagyon sznob, még élete nagy élményének is nevezheti majd ezt vagy azt a darabot: Camus-t, Ionesco-t, Osborne-t és Sartre-t értelmezheti így vagy úgy, de a színházban a közönség és az az igény a fontos, amit a nézőtéren megfogalmaznak. Könnyű azt mondani, hogy a „felsőbb” szervek is áldásukat adták a tervekre. Ezt a legegyszerűbb védőpajzsként odatartani minden támadás ellen! De ki indokolta meg az évadok bemutatóit, az indoklás menynyire alapozott arra, amit a közönség kérhetett volna. Az tény, hogy bizonyos rétegek kiszoktak az egri színházból, főképpen az utolsó esztendőkben, mert úgy érezték, amit itt játszanak, ahhoz nekik nincs „szavuk”. Erre is könnyen lehet ellenérvet találni! Minden évadban, minden előadásra minden jegyet eladnak, közöség tehát van. Akkor mit akarunk mi ezekkel a késői vagdalkozásoíkfcal? Csak az érti ennek a furcsa ellentmondásnak és feszültségnek az erejét, aki tudja, hogy a színházi szervezés látatlanban el tud helyezni minden bérletet a nagyvállalatok szervezőinél. És nem azért, mert a nézők tudják, mit kapnak, hanem azért, mert a vállalatok kötelességüknek érzik a színház ügyének a pártolását. III. Egy színház milyenségét, struktúráját, erőviszonyait az is meghatározza, mit ígér terveiben a közönségnek, és mit tud abból megvalósítani a valóságban. Az is mértékadó lehet, mennyire és miben különbözik a terv- és a tényszámoik oszlopa, hol maradtak fehér foltok, miben nem érte utol a képzeletet a valóság. Sőt azt is meg mernénk kockáztatni, hogy a terv és a megvalósítás közötti különbség nemcsak a színháznak önmagáról kiállított végbizonyítványa, de annak is mutatója, mit „hozott ki” magával a színházból a közönség, és hogy a színház mennyire értékelte ezt a közönséget? Jelenet a Pvgmalionból: Blaskó Péter és Szerencsi Éva 33
