Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - JELENÜNK - Farkas András: Visszajelzés

Mit kapott hát az egri közönség a Gárdonyi Géza Színháztól az 1979/80-as évadban?

Fazekas Mihály Lúdas Matyijét Sehwajda György színpadra alkalmazásában, zenés kísérettel; Ödön von Horváth Férfiakat Szelistyének vígjátékét, Hidas Frigyes zenéjével; Sarkadi Imre színművét, a szerzőnek a Ház a város mellett című korai darabját; a litván író Saulius Saltenis' Sicc, halál.. . című kétrészes színművét; Millöcker1 nagyoperettjét, a Dubarryt; G. B. Shaw Pygmalionját; C;amus Félreértését; Ariano Suassuna népi komédiáját, az A kutya testamentumát; Moliére Tartuffe-jét és az évad befejezéséként Breffort és Mon- not zenés komédiáját, az Irma, te édest. Szilveszter táján kiegészítették a műsort egy kabaré-összeállítással. Ezzel tehát az Egerre betervezett kilenc bemutató előadás megtörtént, a tervet teljesítették. A tervben azonban még szerepeltek, mint a vagylagos felmentő, vagy magyarázó lehetősége: Szirmai Albert Mágnás1 Miska című operettje, Bertolt Brecht Szecsuáni jó lélek című műve, Kazys Saja litván írónak a Koldusok; szigete, Erich Knight Sam Small csodálatos élete, Poe—Sándor— Molnár: Miért kell megölni E. A. Poe-t?, Ruzante: Csa- podár madárka, Mészöly Miklós: Bunker, Witkiewicz: Vízityűk, Boris Vian: Birodalomépítők.

Ha a bemutatott darabokat aszerint mérlegeljük, hogy a színház kötelessége elsősorban is magas szinten élményt, nemes szórakozást, erkölcsi okulást és gyarapodást, művészi áhítatot, a lélek szerinti közös munkát nyújtani, akkor a kilenc bemutató közül ezt az igényt csak három esetben véljük kielégíteni. Éspedig: G. B. Shaw Pyigmalionjában, Ariano Suassuna népi komédiájában, de mindenekelőtt és felett Moliére Tartuffe-jében. A többi darab aktualitása az egri szíházban megkérdőjelezhető. A Fazekas Mihály által megörökített história nem igazán színpadképes mese, bár Sehwajda feldolgozása igyekszik közel hozni az untig ismert, anekdotái méretű történetet — talán az erkölcsi tanulság okából is.

Ödön von Horváth egy Mikszáth által már korábban és kedélyesebben feldolgozott anyagot vesz elő, hogy aztán az ő színpadán valami mássá alakuljanak ezek a hősök és hősnők, mint amit mi már operettszinten szívünkbe zártunk. Nem tudni, jó választás volt-e a két litván szerző közül Saulius Saltenis darabját választani, mert ezek az epizódok, ahogyan a kisgyermek által átélt kegyetlen napoík sok felhanggal megírt, eljátszott képét pergetik le előttünk, végül is nem hoznak színpadi küzdelmet, olyan lélektani csatát, hogy az állóképeket emlékezetesekké tehették volna. A Dubarry bemutatása az adott éndkesi körülmények között istenkísértésnek tűnt, bár a szórakoztató szándék ennek a nagyoperettnek a bemutatását feltétlen indokolhatta. Az Irma, te édes annyira bravúr-darab, annyira két kitűnő jellemszínészt tétélez fel, hogy ezt a bemutatót még betervezni sem lett volna szabad.

Még két darab van, amiknek ,az egri színre kerülése tévedésnek tűnik, ha komolyabban és a bemutató utáni közönséghangulatot ismerve szembenézünk a tényekkel. A Sarkadi darab éppúgy egy kezdő író munkája, mint a Gamus-é. Az elsőben a jellemek nincsenek jól kibontva még, legalább is, nem az igazi drámaíró Sarkadi Imre szintjén, a cselekmény is eléggé sűrítetten. Camus Félreértésében az egzisztencializmusnak egy korai szakasza, az írónak, az általa elfogadott szemléleti pontnak egy olyan színpadi tükörképével ismerkedünk meg, amely ma már csak legfeljebb visszatekintésnek

tűnik egy oly korszakra, ahol és amikor ez a lélektani búj ócska megszülethetett.

Lehet, hogy merő tapintatlanság utólag kérdőjeleket tenni a bemutatók .mögé, hiszen kibicnek és főként utólag semmi sem drága — mondja a színház akármelyik tagja. Mert az nem kétséges, hogy a szakemberek azzal a hittel mentek neki az évadnak, hogy a közönség nagy reményekkel várhatja a bemutatókat és a legteljesebb megelégedéssel, gazdagabban távozik a színház épületéből a bemutatók után.

Tudjuk, ezer a magyarázat és az indok! Van itt magyar szerző is, magyar téma is, világirodalmi szint is, modern darab is, elegánsan tálalt egzotikum is. Végülis mit akarhat a közönség és az annak nevében néha erélyesebben megszólaló kritika?

Mindig is csák egyet: a művészi élményt. Hogy ha a közönség a színházból az előadás után kilép, azt érezze, akik a poros deszkákon játszottak, értékes ajándékot nyújtottak át a számára. Ezt a nagy és szép érzést maradéktalanul a Moliére bemutató után éreztük némi hőfok-eséssel Shaw Pygmalionja és Suassuna népi komédiája után.

Mindez csak a darabok összeválogatásán múlott? Aligha! Nem terjesztünk elő most listát, nem is lehet célunk ez alkalommal elmesélni, mit és hogyan kellett volna összeszervezni, hogy az egri közönség általában jól érezze magát a saját színházában. Ahhoz szélesebb alapozású színházi kutatást, közönségvizsgálatot kellene elvégezni. Az egri közönség, nem egészen indokolatlanul érzi úgy magát1, mint az albérlő általában, amikor a főbérlő minden jogot és kötelességet a saját szem- pxmtjai szerint érvényesít, vagy érvényesíthet. Joga van azt elvárni ennek a közönségnek is, hogy a színházban érett művekben, a szakma és az írott szó, tehát az irodalom és a színház mai tudása jelenjék meg előtte, hogy élményeivel beleilleszkedhessék az országos folyamatba.

Ismerjük azt a színházi (gyakorlatot is, hogy a magyar szerzők csaknem intézményesen vidékre szorulnak le az ősbemutatókkal, mart a pesti színházakban a rendezői elképzelés és akarat nemigen tűri meg az irodalmi elsődlegességet, a szerzőnek a saját gondolataihoz és elképzeléseihez fűződő ragaszkodását. Magyarul: a szerzők nem szeretik, ha a színházi rendezők egy nekik átadott nyersanyagnak tekintik a darabot és aztán kénytelenek tűrni azt, amit a rendezők csinálnak. Mélyre ható szemléleti változás, vagy lecsillapodás kellene most már, hogy a színház rendeltetése, a műfaj, a műfajon belül az: írók és a színházi szakemberek együttélése, a közös ügy, a színház, a magyar dráma érdekében megoldódna. Ma még a rendezők esküsznek rá, hogy a telefonkönyvet is el tudják játszatni, semmi egyéb nem fontos, csak a szakma és mindenki mondhat, amit aikar, mert a színház látvány és cselekvés és ehhez senki más- nak szakmai belépője nemigen lehet.

Nem akarunk több évre visszatekinteni a színház műsorára, de úgy tűnik, hogy hosszú távon — mióta az önálló színház megszűnt Egerben — nincs elképzelés, milyen állandóság és milyen változandóság is irányítsa ezt az együttest. Egy időben utána j átszőtták a pesti színházak műsorát. Ez azzal a nyilvánvaló veszéllyel járt, hogy összehasonlítási lehetőségek nyíltak: a közönséget nem hangolta fel, ha azt érezte, látta, hogy a vidéki színész szerény visszfénye akar csak lenni egy pesti pályatársának.

Aztán jött a Csehov-korszak. Talán ebben az időszakban volt a színház a legegységesebb. Néhány jel34