Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Takács József:A szerelem gyönyörű és gyötrő pillanata
Végre leér. Persze, már ott ül a kis park vasrácsán, szalad elé — kézfogás, üdvözlés, öröm — már ezt is mind tudja, s boldogan raktároz el minden mozdulatot. — Aztán hangtalanul megindulnak, arcukon a mosoly sztaniolpapírjai, egymásba bukó tekintetek, szálak, zsinórok, sugarak; néhány nehezen megformált szó — mindig így kezdődik — csakugyan, milyen régimódi szabályosak — aztán —, képzeld, tegnap odajön egy hapsi... — megindulnak a sztorik, s folynak, gyűrűznek — ez is így szokott lenni, semmi meglepetés. Ha elunták a járkálást, beülnek a presszójukba, beszélnek, vallatják egymást; a keskeny asztalka alatt összér a térdük, a kis asztalkán a kicsit idegesen tétovázó kezük, s szinte az arcuk ... — — Nem értelek, mért vagytok ennyire szabályosak, kimértek . . . Egyszer mégis azt találja mondani: — Anyáék elmentek, azt akarták, én is menjek velük. De nem mentem. S ő spontánul csak ennyivel egészíti ki: — Örülök neki. Aztán újabb témák következnek, de pillanatokon belül felforrósodik minden: a zene, a füstös levegő, a rájuk bámuló, nyitott arcok. — Említetted, hogy nagyapád veletek lakik. Bólint, s átereszti magán ezt a kérdést: —• Igen, de külön bejárata van az udvar felől. A fiú mosolyog, s hosszan nézi őt, az asztal alatt a térdét átfogja, aztán, mikor az egyik kezét valami miatt felszabadítja, fellöki véletlenül a poharat az asztalon. Szerencsére üres, de a körülöttük ülők érdesen odanéznek. Mintha valami furcsa idegesség lepné el őket. — Akár mehetünk is — s feláll, kirántja térdét a fiú kezéből —, szerencsére az asztal nem borul fel, csak újabb zaj — sietve indul kifelé, a fiú nem is várja oda a fizetőt, a pulthoz megy fizetni. Aztán megindulnak. De néhány lépés után — épp, hogy beérnek a kicsit sötétes utcába — a fiú átkarolja, ő is viszonozza, s így mennek szorosan összeölelkezve, nem is a járdán, az úton; az a néhány autó vigyázva mellőzi őket — alig szólnak, csak mennek, szorítják egymást, mintha valaki legalábbis elrabolná egyiküket. Minden olyan izgalmas, ez a séta, ez a várakozás, ez az ideges feszültség. A fiú valahol az utca közepén azt mondja: — Kellesz nekem. Emlékeiben próbál turkálni, de ilyen egyszerűen, szinte profánul, még nem mondta neki. Csak úgy eléhullott, mint egy gyümölcs a fáról. Nem szól, tudomásul veszi, csupán egy szorítással nyugtázza. — Klassz veled. Még egy szorítás, s meg is állnak csókolózni egy sötétes részen —- övék az egész utca —, de nemsokára továbbindulnak, s még tíz perc, otthon vannak, bezárul mögöttük az ajtó, lehányják magukról a ruhát, s egymást akarják felfedezni végleg, annyi ideges várakozás után, ők, a múlandóság törekvő gyermekei, valami sosemvolt fix pontot találni, ahonnan messzire ellátnak, s biztosan állhatnak azon a tenyérnyi helyen; s a költők álmodta örökkévalóságból egy fikarcnyit csak arcukra kenhetnek. — Persze, régóta készül erre, mint mindenki, hogy beletúrjon az élet nagy elevenébe, s minden ismeretlen egy villanásban kitáruljon előtte —• ezek a versek csak beleengedték mérges fullánkjaikat — lelkének fényes tisztásán képek, helyzetek sorjáznak, s mindegyikben ő a főszereplő. — Meztelen fogok az ágyba bújni, mint a francia filmekben szokás — hallod, mért voltál te mindig ennyire szabályos? — Még néhány perc, s megérkeznek, de ekkor ő megint megáll: — Mindennek örülök. A fiú mosolyogva bólint, átfogja karcsú, porcelán derekát, s erősen magához szorítja, s ő átadja magát a forró bódulatnak, az egyre nyugtalanabb hullámoknak, mikor hirtelen, mintha a filmjük elszakadt volna, durva kezek ragadják meg, egy bamba, vig'yori arc bök rémült tekintetébe, kiáltana, de teljes erejével szorítja a nyakát, a földre teperi, ököllel ütne, vágna az arcába, de nem tud, vergődik, kétségbeesésében egyszer felnyitja a szemét, s az a rettenetes, állati arc ott liheg, fújtat az ő arca előtt, összeszedi minden erejét, hogy lelökje magáról, mikor éles, kegyetlen fájdalom hasít belé, fel- sikolt, s nincs tovább. A kép örökre elszakadt. — S akkor hirtelen, teljes erejével ellöki magától a fiút, s rohan felfelé az utcájukban, mintha valami iszonyatból menekülne, s csak lassan szokik szeme a tárgyakhoz, vagy száz méterre megáll, megrázkódik — tiszta bolond vagyok, elszaladok előle — megfogódzik a kerítésben, a keze reszket, a szíve kalapál — még jó is, hogy nem ért ide, akkorra rendben leszek — csak az arcát látná, biztos a bokrok, a tárgyak most mázolják rá a természetes színt — most nem tudja elképzelni, miért csináltam? Tisztára lökött vagyok. Így kiszolgáltatni magam? — Azért kitartó, jön. A fiú végre odaér, meglepődve néz rá, de ő némi mosolyfélét csak tud az arcára lopni, mintegy enyhítésképp. — Nem értelek. Hogy is érthetnél. Már mosolyog. Végre tud. 16
