Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - JELENÜNK - Ebergényi András - Kovács Endre: Változó Eger, változó értelmisége

küldenek egy jelentést vagy beszámolót. Ez legtöbbször nem közvetlenül felhasználható munka, így most már az itteni szakembereknek kell munkaidőben adaptálniuk. Ezután mindenki elégedett, és az illető egyetem vagy kutatóintézet benyújtja a számlát, ami mostanában 100 ezer forintnál kezdődik, és a csillagos égig ér. Mi évente elképesztő összegeket fizetünk ki ilyen külső munkáért, és a belőlük származó haszon nincs arányban a kifizetett összegekkel.

Az ilyen és hasonló kötöttségek eredményezik, hogy nálunk a műszakiak — értem ezalatt az iparvállalatoknál dolgozókat — nem élvezik azt a tekintélyt, amely a társadalom érdekében végzett munkájuk alapján megilletné őket. Magyarországon ma dívik a rangkórság. Először nézik a vállalatot, azután az embert. Hozzáteszem rögtön, hogy a végzettség is tekintély a közvélemény szemében. Természetesen, akinek a neve dr.-rel kezdődik, annak kicsit nagyobb a társadalmi presztízse. Egy orvosra mindig rászorulhatok, gondolják sokan, és már rögtön más szemmel néznek rá. Egy műszakira ez munkájánál fogva nem vonatkozik.”

Tudjuk, hogy a fehérköpenyes mérnök egykor az elegancia, a jómód szimbóluma volt, a mérnökök a társadalom zárt kasztját alkották, annak egyik kivételezett rétegeként. Természetesen ma sem a balszerencse üldözöttje, aki mérnöki diplomával rendelkezik, de megfigyelhető, hogy a szakma társadalmi megbecsülése fok- ról-fokra csökken. Ezt legjobban az jelzi, hogy évről évre mind kevesebben jelentkeznek műszaki egyetemekre, főiskolákra. Beszélgető partnereink általános véleménye az volt, hogy a mérnökök mobilitásának megnöveléséhez szükséges volt a merev kasztrendszer megszüntetése. Ezáltal a műszaki értelmiség nyitottabbá vált, és egyúttal a népgazdaság dinamikus fejlődésének motorja is lett. A nem megfelelő anyagi és erkölcsi elismerés viszont éppen a dinamikus fejlődés akadályozó tényezője a nem kellő érdekeltségi ösztönzőivel.

Rá kell mutatnunk az anyagi érdekeltség még egy hátrányos vonására is. A termeléstől független területeken — tisztelet a kivételnek — a munkaidő elteltével kiesik a mérnökök kezéből a ceruza. Ki házat épít, ki kertészkedik, de a többség mellékállást, különmunkát vállal. A repertoár széles, a nyúltenyészté&től a magántanítóságig terjed, de többnyire az jellemzi, hogy távol esik a műszaki területektől.

K. Sándor mint fiatal házas a saját tapasztalatairól mesél: „Éppen azért, mert fiatal és kezdő valaki, .a dörzsöltebbek többnyire elmarják előle a különpénzeket. Vállalaton belül, sőt még szakmán belül is minimális lehetőség van a mellékkeresetre. Persze egy mérnök is elmehet autót szerelni vagy szőlőt permetezni, de akkor nem a szaktudását hasznosítja. Ami még legközelebb esik a szakmájához, az a tanítás. Ez aztán megint j lehet intézményhez kötött, vagy magántanítás. Nem állítom, hogy sokat hoz a konyhára, de elég tisztességes fizetéskiegészítést jelent. Nekem, mivel mindkét formában tanítok, havi 1000—1500 forinttal emeli meg a keresetemet. Építőiparban más a helyzet, ezt nem kell bővebben kifejtenem. A vegyipar hozzánk hasonló szinten van, mert nem lehet otthon frafccionálót összefusizni. Összegezve tehát nekünk marad a tanítás lehetősége szakmán belül, meg esetleg a technikus minősítőkre való felkészítés.”

Valóban, ha megnézzük a napilapok magántanítás-hir- detéseit, a nyelvtanárok után a műszakiak a leggyakoribb hirdetők. Egerben a gépipari technikum megszűnése óta érezhetően megcsappant a lehetőségek száma.

T. Endre szintén a családalapítás időszakában vállalt tanítást:

„Gyáron kívül elsősorban a szakképzésben való részvétel jelent mellékest. Amíg Egerben működött a kihelyezett gépipari technikum, ez sokaknak rendszeres és jól fizetett másodállást jelentett. Amikor én végeztem, persze már kialakult oktatógárda volt, és én már ebbe be sem kerülhettem, csak helyettesíteni tudtam. Amikor nősültem, lakást vettem és rendszeresen jártam a szakmunkásképzőbe tanfolyamokat, órákat tartani, de ma már ott is jórészt főállású oktatók vannak, és egyre ritkább a helyettesítési lehetőség. Más vállalatok, intézmények időnként meghívnak szakértői munkát végezni, de ez ritka, mint a fehér holló. Ezek után, marad a szakterületen kívüli munka.

A mondottak azt jelentik, hogy a mérnökök energiája, szaktudásának egy része — a népgazdaság szempontjából kárba vész, illetőleg alacsonyabb kvalifikáltságú tevékenységben emésztődik fel.

Gyökerek?

Mint az előzőekben utaltunk rá, a műszaki értelmiség száma az utóbbi 10 évben két és félszeresére növekedett Egerben, ami azt eredményezte, hogy életkor, lakásikörülmények és gondolkodásmód szempontjából nagyjából egy homogén réteg alakult ki. Eredeti lakóhely, a szülők társadalmi helye szempontjából viszont heterogénnek tekinthetők. Az Egerben való munkavállalást motiválhatták érzelmi ökok, a 70-es évek elején még kedvező lakáshoz jutási lehetőség, és pusztán szakmai megfontolások is. Mindhárom esetre találtunk példát a beszélgetések során.

„Az egyetem elvégzése után Egerbe jöttem dolgozni. Tulaj dánképpen mindegy lett volna, hol kezdek, de Eger szimpatikus város volt, ezért választottam.”

„Nálam talán az motiválta a letelepedésemet Egerbe, hogy itt kedvemre való munkahelyet kaptam, és lakás- szerzésre is volt perspéktíva. Neíkem nincsenek romantikus hajlamaim a régiségek iránt. Tetszik, elfogadom, mint látványt, de semmi több. Ha úgy látom, Leninvá- rosban inkább megtalálom a számításomat, akkor odaköltözöm.”

„Már két éve nős voltam és albérletben laktunk. A szóba jöhető munkahelyek egyike sem tudott lakáslehetőséget biztosítani. Eger relatíve könnyebb lakáshelyzete vett rá, hogy idejöjjek.”

A homogenitás nagyon jól kimutatható a mérnökök lakóhelyi elrendezésében is. Túlnyomó többségük a város két nagy lakótelepén, a Csebokszáriban és Lajosvá- rosban lakik, és csak töredékük a belvárosban, vagy a gombamódra szaporodó társasházákban, lakásszövetkezetekben. önálló családi házban, vagy kertes villában lakó műszki értelmiségivel az interjúk során nem találkoztunk. A sokat emlegetett „relatíve jobb lakáshelyzet” is kimutatható. A Lajosváros KIS Z -1 a.k ó telepén a ma 35—40 éves korosztály, a Csebokszáriban a 30—35 éveseik laknak, ami az említett lakótelepek építési idejét figyelembe véve azt jelenti, hogy a családos mérnökök 1—4 év várakozás után lakást kaptak.

A tényleges lakóhelyi beilleszkedés nem azonos a huzamosabb helyben lakással. Egy város, egy közösség igazi lakójává csak az válik, aki azonosul, magáénak érzi a közösség gondjait, örömeit is. Bár a megkérdezett mérnökök kivétel nélkül úgy nyilatkoztak, hogy egrinek érzik magukat, a sablonos semmitmondó válaszok korántsem ezt tükrözik. Társadalmi funkciót a vállalaton

31