Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Nyolcvan éve született Remenyik Zsigmond

tóttá, mint az emberi felemelkedés egyetlen lehetséges eszközét, később felettesei a csendőrség kötelékébe he­lyezték át. A miskolci parancsnokságon végezte munká­ját, a szolgálati rend szerint a környező falvak vásárain, sofcadalmain kellett felügyelnie. 1907 januárjában az ónodi vásáron, mintegy fellobbanó szenvedélytől tüzelve, a tolongó nincstelenek vágyaival és indulataival azono­sulva, kiosztja a felhalmozott portékákat a szegények között, s engedi, hogy az elégedetlen tömeg lerombolja a pöffeszkedő kereskedők sátrait. Cselekedetével az osz­tálytársadalom alapvető érdekeit sértette meg, vétkét nem bocsátja meg környezete. A szolgálatból eltávolít­ják, a városi, megyei és állami hatalmasságok elpusz- tísósára szövetkeznek. Rágalmak özönét zúdítják rá, mindig új csapdát állítanak neki. Barátai bemocskolják, és életére törnek, tisztitársai öngyilkosságra akarják kényszeríteni. A volt csendőrfőhadnagy csak néhány hónapon keresztül bírja az ellene folyó hajszát: össze­roppanva és megalázva önmaga ellen fordítja fegyverét. Lénárt György tragikus története csupán epikus al­kalmat és kiindulást jelent az író számára. Alkalmat ar­ra, hogy a regény tulaj doniképpeni mondanivalóját ki­fejthesse. Erre utal már az is, hogy a csendőrtiszt alakja meglehetősen vázlatosan áll az olvasó előtt, to­vábbá, hogy személy szerint szinte alig jelenik meg az epikus folyamat során. Egyéniségének vázlatszerűségét mutatja, hogy sorsdöntő cselekedete alig kap történeti, illetve lélektani motivációt. Az ónodi vásáron kirobba­nó személyes lázadás előzményeit az író Lénárt György származásában és nehéz tapasztalataiban jelöli meg. A váratlan esemény mindazonáltal André Gide-re emlé­keztető „action gratuité’-nek tetszik. Annál inkább, minthogy a történet szerint különben az ifjú csendőrtiszt meglehetősen passzív egyéniség. Alkalmatlannak érzi magát a nagy határozottságot, sőt kérlelhetetlenséget követelő osendőrtiszti pályára, riadtan, mi több, meg­lehetősen tehetetlenül figyeli, ahogy mind szorosabbra záródik körülötte kegyetlen üldözőinek gyűrűje. Nem tulajdonsága a cselekvő és ellenálló erő, szinte képte­len arra, hogy megfelelőn védekezzék a rárontó gyil­kos indulatok és mesterkedések ellen. Nem emberi egyéniségének, inkább „esetének” és „sorsának” van epikus szerepe. Így lesz alkalmas arra, hogy az író az ő passzív alakja köré fonja a korabeli magyar társa­dalom bírálatát. A regény középpontjában tehát Lénárt György tehe­tetlen egyénisége és szomorú sorsa áll. A szerkezet eme mozdulatlan központi „magját” veszik körül az elbe­szélő kompozíció igen változatos és dinamikus narratív, valamint publicisztikus és esszészerű elemei. A szeren­csétlen fiatalember alakját és történetét ^egymással össz­hangban álló tanúvallomások sorából ismerjük meg. E tanúvallomások, például Lipovniczky árvaszéki elnök emlékezései, valósággal novellisztikus betétek módjára világítják meg a történet részleteit, és bővítik ki az események mozgásterét. Ebben a térben azután olyan hiteles realizmussal életre keltett emberi jellemeket is­merünk meg, mint Begovcsevics címzetes püspök, Li­povniczky árvaszéki elnök, Nádasdyné Milkó Krisztina, Lénárt Paula vagy Gruber, a gyöngyösi szállodás. Pon­tos képet kapunk azoknak: Nádasdy Jóskának, Mosó- czi intézőnek és kompániájának vagy Alpáry csendőr ezredesnek az emberi jelleméről is, akik a szerencsét­len csendőrfőhadnagyot öngyilkosságba kergették. A Por és hamu emberi társadalmát benépesítő egri, gyön­gyösi, balassagyarmati és miskolci földbirtokosok, álla­mi, megyei és városi tisztviselők, valamint egyházi fér­fiak ábrázolása mintegy „koncentrikus körökben” szer­vezi meg azt a regényvilágot, amelynek epikus „mag­ját” Lénárt György története és tragédiája alkotja. A regénykoncepciót a folytonos és fokozatos bővülés, valamint kiteljesedés alakítja ki. E kiteljesedés tapasz­talható a regény epikus anyagában, írói mondanivaló­jában és művészi módszerében egyaránt. A Por és hamu vallomásokból és emlékezésekből épül, a cselekmény időrendjét és belső logikáját az egymást követő tanú­vallomások logikájának rendeli alá. Ez a szerkesztő el­járás egyáltalán nem volt szokatlan a huszadik száza­di regény időfelbontó technikájának szélesebb körű el­terjedése után. Ez a technika — Marcel Proust, James Joyce, Hermann Broch, Virginia Woolf és mások ered­ményei — erősen szubjektivizálták a regény ’ idejét. A modem európai irodalom eme apostolai nem az esemé­nyek valóságos szerkezetét kívánták ábrázolni, hanem az emberi tudat mélyén hömpölygő 'emlékek és tapasz­talatok érzelmi logikájának megragadására, a személyi­ség mélyvilágának kutatására törekedtek. Remenyik Zsigmondi ól e szubjektivizáló szándék távol állt, a Por és hamuban inkább racionalizálni igyekezett a mo­dern regény időtechnikai vívmányait. Nem a személyiség mélyvilágának szerkezetét akarta feltárni, ellenkezőleg egy emberi tragédia társadalmi hátterének elemző vizs­gálatára és bemutatására törekedett... Az időrend felforgatását, pontosabban átalakítását Remenyilk Zsigmond a dokumentum- és esszéregény művészi eljárásaival egészíti ki. Ö maga „korrajznak és vallomásnak” nevezte művét: a dokumentumok, a pub- licisztikus és esszésizerű betétek ezt a műfaji minősítést voltak hivatva megalapozni... Ennek a művészi koncepciónak a következtében sző a Por és hamu regényoselekményébe, továbbá tanú- vallomásaiba rövidebb-hosszabb kommentárokat, fejte­getéseket a századelő magyar társadalmának szociális, politikai és morális viszonyairól, a szegény nép múlt­béli szenvedéseiről, az urak bűneiről, sőt az emberi tör­ténelem természetéről és az irodalom rendeltetéséről. Hasonló szándékok következtében illeszt a regény szö­vegébe történelmi dokumentumokat: hosszabb idézeteket Wesselényi Miklós, Berzeviczy Gergely, Magyari Ist­ván és Pázmány Péter munkáiból, jegyzőkönyveiket, aratási szerződéseket. A publicisztikus betétek és a tör­ténelmi dokumentumok a történeti korrajz formájához közelítik, illetve a korrajz információs anyagával egé­szítik ki az epikus szerkezetet. A korrajz és a regény írói koncepciója szerves egy­séget alkot. A történeti kép nemcsak kiegészíti, át is alakítja a cselekményt. Az esszészerű betéteknek és do­kumentumoknak epikai szerepe lesz. Ahogy sorra fel­lépnek az események szemtanúi, s mind teljesebben is­merkedünk meg a történet társadalmi hátterével, ahogy mind sokoldalúbban világosodik meg előttünk Lénárt György elbukásának tragikus históriája, úgy teljesedik ki a regény cselekményének tere és ideje. A Heves me­gyei Dormánd — Remenyik Zsigmond szülőfaluja’ — körül fokozatosan rajzolódik ki a nagyobb tájegység: a Cserhát, a Mátra, a Bükk és a Zempléni hegyvidék társadalmának: úri és paraszti rétegeinek élete. Önöd, Miskolc, Gyöngyös, Balassagyarmat, Sátoraljaújhely egykori szociális, erkölcsi és kulturális viszonyaival ta­lálkozik az olvasó. Bátran mondhatjuk, hogy ennek a tájnak az életét Remenyik Zsigmond munkái: elsősor­ban a Bűntudat, valamint a Por és hamu vitték fel arra a képzeletbeli térképre, amelyet a hazai életről rajzolt a magyar irodalom. 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom