Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Nyolcvan éve született Remenyik Zsigmond
Hasonló módon bővül ki a regény cselekményének időtartama. Lémért György váratlan lázadásának és öngyilkosságba kergettetésének története alig néhány hónapot ölel fel 1907. január 18. és november 27. között. Az egymásra következő tanúvallomások ezt a viszonylag rövid időszakot világítják meg. Eközben azonban maguk e vallomások is állandóan bővítik a regényidőt: Lipovniczky árvaszéki elnök és Gruber szállodás beszámolója 1917-ben, Nádasdyné visszaemlékezése 1926-ban, F. L. emigráns újságíróé 1937-ben, ifjabb Mátyási Sándor mérnöké 1935-ben vagy 1936-ban hangzik el. A szomorú emberi tragédia társadalmi hátterét felderítő író ennél is jóval nagyobbb időszakot tekint át. A szegény nép nyomorúságát és elnyomatottságát ecsetelve visszatekint a múlt századra, sőt történelmi dokumentumokat idézve régebbi korszakokra is. E visszatekintés során a régi Magyarország „ezeréves” nyomorúságával vet számot, a kelet-európai elmaradottság évszázados következményeit méri fel. Nemcsak az epikus anyag tere és ideje bővül, a történet jelentésköre is. A cselekményes mozzanatok, a tanúvallomások köré szerveződő kommentárok, történelmi és publicisztikai fejtegetések, valamint dokumentumok arra utalnak, hogy Lénárt György szerencsétlen történetének szinte példázatos értelme van. Maga az író is ezt a példázatosságot hangsúlyozza: „ennek a szegény Lénárt Gyurkának esete több, mint egyéni, személyes ügy, ez maga az egész magyar múlt, mondhatnám, múlt és jelen, úgy, ahogy volt és úgy, ahogy van, gőg, tudatlanság, szenvedés, kevélység és keménység!” Valóban, a regénytörténetet szinte átszövik a példázatos motívumok. A vadászat több alkalommal megjelenő mozzanata azzal a halálos hajszával hozható párhuzamba, amelynek a szerencsétlen csendőrfőhadnagy lesz áldozata. A temetés, a téboly, a tűzvész motívuma egy társadalmi réteg végső züllésére és kényszerű pusztulására utal. Jelképes értelme van a regény címének, sőt a korábbi Sötét múlt, illetve Halotti beszéd címváltozatoknak is. Remenyik Zsigmond műve az országos pusztulás félelmetes bizonyítékait sorakoztatja fel: megromlamak és elpusztulnak a humánus értékek, az emberi kapcsolatok, mindaz veszendőbe megy, ami az életnek értelmet ad. Az öreg Lipovniczky keserűen állapítja meg: „akárhová nézett az ember, csak foszladozó hullafoltokat láthatott a merev rend festett koporsódeszkái mögött, gyilkosságot, fosztogatást, rablótámadást és tömeges öngyilkosságot ___” A Por és hamu cselekménye, az egymásr a következő tanúvallomások, az írói fejtegetések és a regénybe emelt dokumentumok Remenyik Zsigmondnak azt a meggyőződését fejezik ki, hogy a régi Magyarország társadalma mindenképpen megérett a pusztulásra s méltán teljesedett be rajta a történelem ítélete. A régi Magyarország társadalmi berendezkedését: az úri rétegek zabolátlan hatallmaskodását és a szegény nép szörnyű elmaradottságát Remenyik Zsigmond a moralista szenvedélyével és a hazafi kétségbeesésével mutatja be. Mind erősebb indulattal, mind több keserűséggel ostorozza egyfelől a kiváltságokat, másfelől a szolgaságot. Szigorú bírálata nemcsak az uralkodó rétegek erőszakos magatartását és a szegény nép elmaradottságát érinti, a magyar társadalom egész épületét, sőt az egész ezeréves történelmi fejlődést célba veszi. Elkeserítő tapasztalatai szinte reménytelenné teszik. Ez a reménytelenség tör fel a Por és hamu nemzeti önbírá- latában és keserű vádjaiban!.. . ... A Por és hamuiban 'kifejezésre jutó nemzeti önbírálat mégsem pusztán az elkeserítő tapasztalatok következménye. A moralista szenvedélynek időszerűséget adott a felszabadulás után kibontakozó nagy történelmi átalakulás. Remenyik Zsigmond meggyőződése szerint a múlt szomorú nemzeti tapasztalatainak, történelmi mulasztásainak és vétkeinek feltárását a jelen társadalmi érdeke követelte. Nézete szerint a múlton okulva, annak történelmi tanulságait megszívlelve kellett volna hozzáfogni az új társadalom felépítéséhez. Regénye zárófejezetében a következő tűnődés olvasható: „Vajon vannak-e a múltnak valóban »tanulságai", és van-e valami erkölcsös, nevelő hatása annak, ha az író számon kéri, feltárja és megbélyegzi a múltnak látszólag porral betemetett, de az emberiség emlékezetéből soha ki nem törölhető maradványait.” Erre a kérdésre a regény igenlő választ ad: az író célja éppen az, hogy a múlt tanulságait tárja saját kora elé. Ahogy Remenyik mondja: „az irodalom az emberiség szellemi kincseinek, emlékednek, tanulságainak és példázatainak az a példatára, amely magába foglalja, felöleli és hasznosítja az emberi tapasztalat eredményeit...” A széles körű történelmi számvetésnek, a moralista írói magatartásnak műfaji következménye van. Szóltunk már arról, hogy a Por és hamu regénykompozícióját nem lehet azonosítani sem a „lineáris”, sem a „koncentrikus” regény hagyományos formájával, azokkal a struktúrákkal, amelyeket Halász Gábor megjelölt. A koncentrikus módon szerkesztett, ámde figyelmét a társadalmi háttérbe irányító regény, amely az epikus elemeket a korrajz műfaji elemeivel egészíti ki, mondhatnék, jellegzetesen kelet-közép-eurépai regényformát jelent. Annak idején Kolozsvári Grandpierre Emil, majd Sőtér István vetette fel azt a gondolatot, hogy a magyar regény valójában „epikaellenes” anyagból építkezik: kiindulási bázisát olyan társadalom alkotja, amely általában nem ismeri a tevékeny emberi egyéniséget, az igazi közéleti cselekedetet. Ez a különleges helyzet kényszerűen megszabta a magyar elbeszélő irodalom lehetőségeit. Ennek az irodalomnak — eredményesen cselekvő hősök híján — elsősorban a társadalmi háttérre és környezetre kellett összpontosítania figyelmét, a történelmi mulasztások, és tehetetlenségek okait kellett feltárnia. A regény ilyen módon a korrajzhoz, az emlékirathoz, a vallomáshoz közeledett. Az öntörvényű cselekményt kényszerű módon dokumentarizmus, valamint publicisztikus kommentárok egészítették ki. Nemcsak a miagyar regény jellemző tulajdonsága volt ez, a román, szerb, horvát és szlovák regény is erre hajlott: Mihail Sadoveanu, Ivó Andric, Miroslav Krleza és Martin Kukucin műveire gondolok. A Por és hamu ebben a tekintetben jellegzetesen kelet-közép-európai regény. Epikus tárgya nem a cselekvő ember, hanem a súlyos elmaradottságban veszteglő társadalom. A társadalmi és történelmi lét fölé hajló érdeklődés mindenütt csak erőszakkal és szenvedéssel találkozik. Remenyik Zsigmond kiábrándult történelemfilozófiáját keserves tapasztalatok alapozták meg. Ezt a filozófiát fejtette ki Apocalypsis Humana című regénysorozatának darabjaiban. Ez érvényesül a Por és hamu kommentárjaiban is. Ez sötétíti el azt az antropológiai és történelembölcseleti látomást, amely a regényvilágból kibontakozik. Remenyik Zsigmond kevéssé bízott az emberi nem erkölcsi haladásában, kételyekkel eltelve szemlélte a hatalmat. Mind több fájdalommal vette tudomásul azt a távolságot, amelyet az emberiség nemes törekvései és szerencsétlen léte között tapasztalt.., Reménytelenségében Bemard Shaw kiábrándult aforizmáját idézte: „Az ember nem utolsó szava Istennek, ha 20
